Talita

Keresztény női magazin

Na de miért pont a foci?

európa_bajnokságKérdezik ezt sokan, főleg azok, akiknek nincs kedve részt venni az össznépi ünneplésben. Sokunk életében először fordul elő, hogy a magyar foci sikerszériában van, így aztán örülünk reggel, délben és este. És jó felkelni arra, hogy azta, négy pontunk van, és tegnap estétől biztos, hogy bejutottunk a nyolcaddöntőbe! Szükségünk volt erre az örömre.

Az ember szeret játszani, szeret versengeni és vágyik a győzelemre. És szereti nézni, ha egy csapat játszik, verseng, és még győz is, vagy ha nem is győz, de győzni akar.

A fociban a 11 játékos 90 percen keresztül verseng a győzelemért. Mindezt emberek tízezrei nézhetik a helyszínen, a stadionok lelátóin, és ma már százmilliók a média segítségével. Az emberek szeretik a látványos dolgokat. A foci pedig nagyon látványos.

Jó, ha egy játék szabályai egyszerűek, átláthatóak, érthetőek. A foci ilyen játék. Egyszerű, jól érthető, átlátható szabályok alapján játsszák, mindenki tudja, hogy mi a kezezés, mi a les és mitől gól a gól.

A foci kivételes erőnlétet követel, a focisták az ókori gladiátorok utódai – ha ez bizonyos értelemben nehezen is emészthető számunkra. Az ember ugyanis szereti a cirkuszt. Mindig is szerette. De még mielőtt valaki elkezdené bizonygatni, hogy a Nyugat-Római Birodalom is azért bukott el, mert a nép cirkuszt és kenyeret követelt, szeretném leszögezni, hogy ez nem így volt. A cirkusznak nem következménye a bukás, ami azért ennél összetettebb dolog.

Költői kérdés tehát, hogy miért pont a foci számít ennyire, miért ez a legnépszerűbb, miért az elementáris lelkesedés. És persze mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne óriási élmény a vízilabdások, a kézisek, bármely sportágban győzedelmeskedő magyar sportolók sikerét látni.

Miután apukám remek műkedvelő focista volt, mondhatom, hogy a foci eredetmítoszaim egyike. Persze csak néztem a játékot, de azt lelkesen. Az 1986-os világbajnokságig, a rendszerváltásig még úgy, ahogy elrugdosták a labdát a magyar futballisták, de ami aztán jött, azt már inkább rossz volt nézni, sőt, gyakran megalázó. A legdühítőbb az volt, amikor látszott, hogy a csapat nem akar győzni, a játékosok tanácstalanul téblábolnak a zöldben, ha labdát kapnak, azon nyomban elvesztik, vagy önzőznek, és elvesztik. Odáig jutottunk, hogy apukám is inkább a Barcának szurkolt, nem foglalkozott a magyar csapattal.

A közelmúltban pedig jöttek a hírek az alkalmatlan, a feladattal megbirkózni nem tudó sportvezetőkről. Úgy tűnik, a rossz gyakorlat bebetonozódik: megtartani közepes szinten a csapatot, de monopolizálni a vezetést, mást oda nem engedni. És mégis, történt valami váratlan. A mélyponton megjelent Dárdai Pál, a megfelelő – és elhivatott – ember a feladatra, majd a profizmusában is emberi Bernd Storck, és a csapat látványosan kezdett úgy kinézni, ahogy egy valódi csapat, egy közösség, ahol alapvetően mindenki ugyanazt akarja, egy célja van: küzdeni a győzelemért. A hangsúly itt a küzdelmen van. Mert ha valaki küzd, az önmagában érték, és persze, nem mondom, hogy mindegy is a győzelem, de az elmúlt hét szurkolói lelkesedését látva, a magyar közönség hálás azért, amit lát, örülni tud annak, amit kap. Ez az igazán forradalmi abban, ami történik.

Azt mondják, kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. Lehetne-e ezt tagadni jelenleg, amikor a jó játékosokat valóban úgy adják-veszik, mint hajdan a gladiátorokat? Amikor nyilvános, hogy az osztrákok legyőzéséért az MLSZ 1 millió Eurót kapott, és a játékosoknak is jócskán megérte a továbbjutás? Amikor az ország egyik fele lelkesedik, a másik borzad, ha a stadionépítések költségeivel szembesül? Nem lehet tagadni: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. De így van ez fordítva is: kis foci, kis pénz, nagy foci, nagy pénz. Lehet fanyalogni, hogy elüzletiesedett a foci, de ha részt akarunk venni benne, akkor ezt a részét is fel kell vállalni. A foci rengeteg pénzt visz el, de hoz és hozhat is még: reklámokban, idegenforgalomban, iparban. Sportközgazdászok szerint a siker élénkítheti a gazdaságot. Miért ne örülhetnénk akár ennek is?

És még egy: Nincs az a pénz, ami helyettesítheti a küzdeni akarást, nincs az a pénz, ami felszíthatja a győzelem vágyát, ha nincsenek olyan focisták, ha nincs mögöttük olyan vezető, olyan stáb, akik valóban küzdeni és győzni akarnak. Az izlandi-magyar meccs utáni fergeteges örömöt látva felvetődik a kérdés: mégiscsak képesek vagyunk mi, magyarok felhőtlenül és együtt örülni? És felébred a remény: igen, képesek vagyunk.

Nyitókép


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162