Nagyanyó, meg a tanga bugyi
A rendszerváltás hajnalán történt az eset, éppenséggel karácsonykor. A Köztársaságot már kikiáltották, a Falat ledöntötték, a Forradalom bársonyos volt, ámde Tőkés László a politikai határok túloldalán még mindig tiltakozott, mert az új idők Moszkvából fúvó fényességes, átépítéses új szelei a Kárpátok Géniuszának országáig nem jutottak el.
Illetve eljutottak. Az a karácsony volt, amikor sokan összegyűltünk a tévé előtt, még akik máskor sosem, azok is ott ültek, ott szorongtak, ott izgultak. Vajon sikerül-e mindez abban az országban is, amely nagy részét pár évtizeddel ezelőtt még Magyarországnak hívták, ahol véreink milliószámra élnek, és amelynek főemberével a pár hónappal korábbi baráti találkozón is csak annyi egyezség születhetett, hogy országaink szomszédosak.
– Aki késve érkezik, azt megbünteti az élet! – ez volt a vodkás Gorbacsov üzenete a feketekeretes Honeckernek pár hónappal korábban, pár nappal a Fal leomlása előtt, és pár nappal azután Honecker már nem volt elnök, még pár hét múlva pedig már szabad német polgár sem. Vajon a „forradalomnak” nevezett események erőszakos vonásai, a lövöldözések odaát, a katonaság bevetése nem terjed-e át valahogy hozzánk is? Sikerül-e megőrizni a rendszerváltásunk vértelenségét? Vajon nem lesz-e határkiigazítás? És ha igen, akkor a szomszéd ország terjed a Tiszáig inkább, vagy hazánk a Kárpátokig? – az előbbibe még belegondolni sem volt jó, az utóbbi – az népességi arányok kárunkra változtatása, és az ösztönös népmozgások, költözések miatt – irreálisnak tűnt.
Hát ilyesmi gondolatok foglalkoztatták polgárainkat akkortájt, amikor Nagyanyó házában karácsony szent ünnepének tiszteletére összegyűltek gyerekei, unokái, dédunokái, vagy legalábbis sokan közülük, már legalábbis azok, akiknek sikerült a téridő áthatolhatatlannak látszó örök falát mégiscsak áttörni.
Többen ajándékokat hoztak, adtak és kaptak. Nem mindenki, de aki valamiért nem adott vagy nem kapott, az sem érezte magát idegenül sem, elhagyva sem. A ház, a falak ezerévesek voltak, körbevettek, átöleltek, a kora gyerekkortól ismert környezet otthonérzetet adott, biztonságot, amely hiánytalan, legfeljebb ha kiegészíthető, fokozható. Csendes volt ez a karácsony, a család tagjai együtt voltak, örültek egymásnak, szerették egymást.
Nagyanyó is kapott ajándékot. A kis csomagot átvette, kibontotta, kicsomagolta, és megnézte mi rejlik benne.
Tanga bugyi volt.
Tanga bugyi volt, keveset takaró, de sokat sejtető, a létező legvéknyabb pánttal, meg a keresztpánttal a férfiszemek simogatására, meg a falatnyi bűvös háromszöggel, ugyanezek megállítására. Vagy inkább megbolondítására? Az a fajta alsónemű volt, amire minden férfitársunk szíve megdobban, ha fiatal nőtársaink szoknyáját szél lebbenti, és elismerően füttyentünk, ha ugyanez egy az alakját több szülés és a vágtató évtizedek ellenére is megőrizni tudó éltesebb nőtársunkkal történik.
Az öregasszony kézbe vette a tanga bugyit, és a szemét elfutotta a könny. Nyolcvanhét éves volt. Visszaemlékezett a tanga bugyis időkre, vagy legalábbis azokra, amikor ilyesmi még nem létezett, és helyette hosszúszárú bugyikat, ringó szoknyakölteményeket, alsószoknyákat, harisnyákat, esetleg harisnyatartót hordtak. Milyen más volt akkor még a világ! Azokat még nem lehetett egy mozdulattal figyelmen kívül hagyni, de tisztességét féltő lány nem is hagyta magát ilyen módon hírbe hozni, és ezt ő is nagyon komolyan vette.
Nőiességét azóta rég szétosztotta már a gyerekei és unokái között, és már a dédunokái közül is sokan szinte anyányiak, apányiak. Nagyapó közel egy évtizede kidőlt már mellőle, pedig milyen sudár, milyen vidám legény volt, piros arcú, pörge bajusszal! Vasúti állomásfelvigyázó, később altiszt, a háború után a kommunista vasút szélnek eresztette, és minden lehetséges munkalehetőséget megpróbált, csak hogy a négy kamasz gyermekét valahogy el tudja tartani. Az utolsó éveiben kimondhatatlan nevű betegségekkel viaskodott – mindhiába – végül egy agyvérzés vitte el. Eszébe jutott korán elhalt gyermekük is, aki betegségben halt meg. Mennyire féltek, hogy a többiekkel is gond lesz. De aztán nem lett semmi baj, csak jöttek egymás után, majd az azok gyerekei, és most itt vannak körülötte, és szeretik. Ha nem is mind, de sokan. A tanga bugyi nem is érdekes már, majd odaadja valamelyik unokájának, mint mindenét, mint sajátmagát, az életét, és a Szerelmet is, amit szintén odaadott a körülvevő fiataloknak. Hiszen a lánya is nagymamakorú már, unokáinak is gyerekeik vannak, dédunokái is sihederkorúak, és bizony pár év múlva már az ükanyai szerepre is készülhetne. Ha addig…
Nem volt „ha addig”. Még három évig szerethettük.
Kilián Imre
Nagymamákkal kapcsolatos írásainkból:
Tweet