Talita

Keresztény női magazin

Erőt adó nagymamák

 

Miközben egy könyvet kerestem a könyvszekrény polcain, egy bordó plüss borítólapú könyv tűnt elő a középső polcról, „Édesanyámnak szeretettel” ezüst betűs felirattal, ez alatt kis ezüst pillangódíszítéssel. A könyv lapján rózsaszínű és világoskék apró virágokból álló koszorúban lányom írása: „1995 Karácsonyán: Judit”.

 

Mindig mély szomorúságot és fájdalmat érzek ilyen tárgyaknak a láttán, ha egyáltalán tárgyaknak lehet nevezni ezeket az emlékeket. Itt vannak épségben, és akitől az ember kapta, ő már soha nem mondhatja el mindezt élő szóval.

Szépek ezek az alkalomszerűen megjelenő megemlékezések az édesanyákról. De a nagymamákról, akik csendben teszik örök értékű dolgaikat, kevesebbet írunk és beszélünk. Pedig a szeretet fogalma velük kapcsolódik össze először tudattalanul is a gyermek fejében. Az önzetlen szereteté, aminek az emlékéhez is jó visszamenekülni felnőtt korunk nehezebb napjaiban.

Anyai nagyanyámról keveset tudok a régi időkből. Fiatalkorában, amikor még karcsú volt a dereka, a műkedvelő színielőadásban, A falu rosszában ő volt Fínom Rózsi. Együtt játszottak nagyapámmal, akit én már nem ismerhettem. Amit ő csinált, az mind tökéletes volt. Amikor özvegyen maradt, kenyeret sütött a boltba, ruhákat szabott és varrt, otthon baromfit és sertést tartott, a kertből krumpli, hagyma, gyümölcs került a háztartásába. Pár évig kiadta a ház kisebbik részét, később maga költözött abba a lakásba. Egy házban laktunk, de külön lakásban ezután. A déli 12 órás harangszókor a konyhaasztalon volt már az ebédje. A rakott sparheltben délután krumpli sült, nagyanyám horgolt, esténként meg kártyázgatott a szomszédban lakó nénivel. Engem olyannak fogadott el, amilyen voltam. Ha hibáztam valamiben, az volt a legnagyobb megrovás, hogy azt mondta csendesen: „de nagy szamár vagy, kedves!” Ha beteg voltam gyerekkoromban, ült az ágy mellett, és finom ujjaival simította a talpam. Ma is szívesen menekülök vissza gondolatban ehhez az önzetlen szeretethez, amit tőle kaptam.

Apai nagyanyámmal csak nagyobb ünnepeken találkoztam, mert nem egy faluban laktunk. Mivel inkább a déli órákban voltunk nála, az ebédek emléke él bennem élénkebben. Én kaptam a leveshúsból a kakas taraját, eszét, a meggyszószhoz a szívet és a zúzát. A többi unokával akár naponta találkozhatott, mi keveset beszélgettünk. Apámnak mondta el a gondjait. Tizenkét gyermeke volt, én már csak kilencet ismerhettem. Mire megöregedett, elvették és lerombolták az otthonát. Utolsó éveit felváltva egy-egy gyermekénél töltötte, számára szokatlan tétlenségben.

Él még az emlékeim közt egy nagymama, egy évfolyamtársam nagymamája, akiről alig tudok valamit. Egy képeslapon maradt meg az aláírása régies, a nagyanyáméhoz hasonló írással: Nagymama. Talán ő tette a leghősiesebb dolgot a családjáért. Az 1920-as években elítélendő dolognak számított, hogy hamarabb legyen a keresztelő a családban, mint az esküvő. Pedig a fiánál majdnem így sikerült. Még állása sem volt a leendő apának. A nagymama a világ legtermészetesebb dolgaként befogadta és segítette őket, míg önálló életet nem tudtak kezdeni. Az ő otthonában született az unokája, akit a sors kegyetlensége folytán ő nevelt később évekig. Számomra ez az egy aláírása maradt meg egy újévi üdvözlőlapon, hogy Nagymama. Személyesen sose találkoztam vele. Ha rá gondolok, megerősödöm egy kicsit a bizakodásban, hogy az én erőmből is telhet annyi, mint tőlük, akikről kevesebbet emlékezünk meg anyák napján, mint ahogy érdemelnék.

Ónody Magdolna


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162