Talita

’56 – a nehezen megszületett ünnep

Valódi ünnepet nem lehet gyártani. Az ünnep vagy megszületik, vagy nem. Hiába tudtam az eszemmel, hogy október 23-a ünnep, nem tudtam igazán mélyen átélni. De végül megtörtént a csoda.

Vannak ősi ünnepeink, amelyeket mindenki megtart. Ezek általában vallási, a létünk ritmusához tartozó események. Ilyen a kereszténységben a Karácsony vagy a Húsvét. Azután vannak személyes ünnepek, az egyes ember létfordulóihoz kapcsolódva, amelyeket szintén nem mulaszt el egy jó érzésű család sem: születés- és névnapok, házassági évfordulók. És vannak a nemzet életéhez/létéhez kötődő fontos események, amelyek nyilvános megünneplése viszont attól is függ, hogy milyen hatalom irányít éppen egy országot.

A nemzeti ünnepek eltagadásának megvan a hagyománya a magyar történelemben. Az 1867-es kiegyezésig a magyarok nem ünnepelhették március tizenötödikét, sőt, a forradalomra és szabadságharcra emlékeztető relikviákat is csak titokban birtokolhatták, és örökíthették tovább utódaikra.

Talán még ennél is nagyobb hallgatás övezte a szovjet hadsereg által megszállt Magyarországon 1956 emlékét. Nem emlékszem, hogy általános vagy akár középiskolában egyetlen tanárunk megengedett volna magának valamilyen megjegyzést a forradalommal kapcsolatban. Pedig a középiskolai történelemtanárom még a Molotov-Ribbentropp paktumról is beszélt – nem tudom, honnan volt bátorsága –, amit egyébként mi, diákok egyszerűen nem hittünk el! Nem tudtuk a belénk vert teljesen hamis háttérismereteinkkel elképzelni, hogy a kommunista Szovjetunió lepaktált a fasiszta Németországgal, egyszerűen a területe és érdekszférája növeléséért. Át voltunk nevelve rendesen.

Ráadásul családom baloldali kötődésű volt, amit elmélyített, hogy apám 21 éves bátyja, Kóczián József sorkatonaként halt meg ’56. október 24-én a Nyugatinál. Ezt az akkor 18 éves apámnak úgy értelmezték, hogy a forradalmárok. Ma már tudjuk, hogy a tömeg feje fölött ellövő oroszok találták el a tankon álló vagy ülő fiút.

Otthon tehát nem hallottam semmit a forradalomról, vagy csak a hivatalos verziót: ellenforradalmi bandák randalírozása, börtönből kiszabadult nyilasok öldöklése.

Olyan mély volt a hallgatás ’56-tal kapcsolatban, hogy azt nem lehetett észre nem venni. A kamasz különösen érzékeny arra, amit eltitkolnak előle. Mi lehet az, ami ilyen izgalmas és érdekes?

A tévében, rádióban minden évben hírt adtak arról, no, nem október 23-án, hanem november 7-én, a “Nagy Októberi Szocialist Forradalom” évfordulóján, hogy megkoszorúzták az ellenforradalom áldozatainak emlékművét, sírját. Szegény Józsi bátyám is erre a sorsra jutott. Egyszer engem is elvittek a koszorúzásra: munkásőrök álltak díszsorfalat, díszsortűz hasított a levegőbe, rengeteg volt a rendőr. A temetőben meg egyetlen látogató sem…

A középiskolában általában úgy oldódott meg ’56 problémája, hogy a ’45 utáni magyar történelemre egyszerűen nem maradt idő! Mondtak valamit harmadik világról, hidegháborúról, Hruscsovról, „oszt annyi meg egy bambi”! Utólag azt gondolom, a tanárok direkt maradtak le, ami egyébként nem volt nagy kunszt, a történelem tananyag, akárcsak ma, akkor is óriási volt.

Voltak azért lelkes kommunista tanárok is, akik kihasználták a lehetőséget a diákság ideológiai nevelésére. Én csak eggyel találkoztam, aki az ország egyik legnevesebb középiskolájában vezetőtanárként tanítva kijelentette, hogy ha ’56-ot forradalomként kell tanítania, akkor ő otthagyja a katedrát. Ez már 1989. január 28. után történt. Ezen a napon hangzott el a Kossuth Rádióban az a beszélgetés, amelyben Pozsgay Imre az ellenforradalom helyett a népfelkelés szót tartotta megfelelőnek. Ezt akkor az ortodox kommunisták hallatlan skandalumnak tartották. Az említett tanár egyébként a 2010-es évek elején még tanított. Lehet, hogy most ő maradt le a tananyaggal, hogy ne kelljen kiejtenie a forradalom szót?

Nem tudtunk semmiről a nyolcvanas évek második fele előtt. Nem beszéltek nekünk a kitelepítésekről, a munkatáborokról, az Andrássy út 60-ról, a titkosszolgálatról, a börtönbe vetett „ellenforradalmárokról”, nem tudtuk, hogy van 301-es parcella, és különben is, Nagy Imrének önkritikát kellett volna gyakorolnia, és akkor még ma is élne. Kádár pedig jó elvtárs, csak jót akar a magyaroknak. Ráadásul mindenki annyit lop a közösből, amennyit akar. Gulyás, Trabant, SZOT-üdülés.

Aztán a rendszerváltás után szabad volt az út. De merre? Jó pár évig a közélettől teljesen elvonulva éltem, úgy sejtem, nem csak én. Még újságot sem olvastam. Nem is ünnepeltem. Sem március 15-öt, sem október 23-at. A tények töredékét megismerve mintha nem lett volna kedvem további ismeretekre szert tenni. Végtére is azt kellett önmagam szemébe mondanom, hogy hazugságban éltem. Ezt pedig senki sem szereti. És valódi ünnepet nem lehet gyártani, az ünnep vagy megszületik, vagy nem. Hiába tudtam az eszemmel, hogy október 23-a ünnep, nem tudtam igazán mélyen átélni.

Amikor elkezdtem történelmet tanítani, rá voltam kényszerítve, hogy jobban a dolgok mélyére nézzek. Ráadásul az iskolákban az ötvenhatos ünnepséget általában a történelemtanárokra osztják. Néhány éve rám került a sor. Rendhagyó módon a 301-es parcellában tartottuk a megemlékezést.

Egy ragyogó október eleji délutánon kimentem a Kozma utcai köztemetőbe, hogy feltérképezzem a helyszínt. A hosszú, kihalt és kanyargós út a temető sarkába felért egy zarándoklattal. A zöldből alig kiemelkedő fehér kőlapok, az ismert nevek, alattuk néhány évtized az élet, a vigyázzban álló kopjafák, a közöttük lassan, elgondolkodva bóklászó emberek, mind-mind azt az érzést erősítették bennem, hogy ez a hely kiemelkedik a magyar múltból. Megszentelt tér, történelmünk egyik középpontja. Megrendültem.

Aztán egy évre rá Gérecz Attila, a forradalom mártír költőjének életéből készítettünk zenés darabot a gyerekekkel. Diákjaim őszinte lelkesedéssel, odaadással dolgoztak, nagyszerű ötleteik voltak. Az alig 27 évesen meghalt Gérecz sorsán keresztül ők is közelebb jutottak a korhoz. És közelebb juttattak engem is. Az ő közbenjárásukkal született meg bennem végképp az ünnep. Ez az én személyes életemben felért egy forradalommal. Így ma köszönetet tudok mondani ’56 hőseinek, hiszen volt hitük, belső tartásuk ellenállni annak a rettenetnek, amit kommunizmusnak hívtak, és köszönet a diákjaimnak, akiknek segítségével megkaptam az ünneplés kegyelmét!

Kóczián Mária

(A cikk 2011. október 22-én jelent meg a Talitán.)

A nyitókép forrása.