Talita

Nevető haldokló

K. L.: – Úgy tudom, volt halálközeli élménye is.
Eperjes Károly:
– Igen. Úgy látszik, az én hitem alakulásában nagyobb szakaszok vannak, amik egy-egy nagyobb lelki élményhez köthetők.
Egyik ilyen nagy élményem a diplomaosztás évében történt. Huszonhat éves voltam, mert később felvételiztem a Színművészeti Főiskolára. (…) Keletkezett bennem egy vérrög, ami tüdőembóliát okozott.

Sajnos a soproni kórháznak az az orvosa, aki remekül értette a szakmáját, éppen szabadságon volt, és egy pártkatona helyettesítette, aki nem ismerte fel a tüdőembóliát, és tbc-vel kezelt. Akkor nehezemre esett megbocsátani neki, de azóta már nem haragszom rá.

– Mert túlélte.

– És mert a butaságával engem nagy megtapasztaláshoz segített hozzá.
Már haldokoltam. Kiköltöztek mellőlem a szobából a tbc-s betegek, mert nem bírták nézni a szenvedésemet. Körülbelül tíz napig kezeltek tbc-vel a tüdőembólia helyett… Utána összekaptak, légágyba fektettek, és azt mondták, nem szabad mozdulnom, azonnal visznek az intenzívre.

Elmondok még valami komikusat a történtekkel kapcsolatban. Major Tamás tanár úr a főiskolán arra tanított minket, hogy a tragédia és a komédia között csak nézőpont-különbség van. Én itt értettem meg mélyen ezt a tanítást. A Jóisten – mindjárt a diplomaosztás után – hatalmas gyakorlati órát adott nekem ezekkel az eseményekkel.

A kórházon belül szállítottak át a légágyban az intenzív osztályra, mintha körmenet vonult volna végig. Két betegszállító fiú fogott közre. A beszélgetésükből megtudtam, hogy az egyiket nem vették fel az orvosi egyetemre, a másik pedig már belefáradt, hogy nem veszik fel, és nem is akart többet próbálkozni. Én nagyon fegyelmezetten feküdtem, mert azt mondták, a legkisebb mozdulat is halálomat okozhatja, ezért igyekeztem a minimumra szorítani az életjelenségeimet. Ők azt hitték, hogy haldoklom. Fogadást kötöttek rám: aki már föladta, hogy ő orvos lesz, azt mondta, meghalok, mire az intenzív osztályra érnek velem. A másik, aki még nem adta fel, azt mondta, hogy addig még életben maradok. És húsz forintban fogadtak. Én, amikor ezt hallottam, rádöbbentem Major Tamás szavainak az igazságára.
Nekik ez komédia volt, nekem tragédia. Ahogy én ezt fölfogtam, elkezdtem röhögni. Ettől majdnem megfulladtam, és pánikot okoztam a kísérőim körében. Le kellett rakniuk a kórház udvarán, rohangásztak mindenféle maszkkal.

Később megkérdeztem Babella adjunktus urat, aki az osztályon fogadott:
„Mondja meg őszintén, miben bíztak velem kapcsolatban? Annyira látszott az arcukon a bizakodás!” „Károly, a remény maga volt. Ide már sok beteget hoztak, de olyat nem, akinek a taknya-nyála összefolyik, és mégis röhög a maszk alatt. Az ilyen beteg életben marad.”

(Részletek „Az igazat mondd, ne csak a valódit!” Eperjes Károllyal beszélget Kölnei Lívia c. könyvből. Kairosz, 2004.)