Nyaralás öt kisgyerekkel – kell ez nekünk?
Minden évben nekiindulunk a nyaralásnak, kempingbe, szép helyekre, sok élmény ígéretében, és minden évben eljön a pont, amikor megkérdezzük magunktól: kell ez nekünk?…
Ha a nyaralás azt jelenti, hogy jól érezzük magunkat, nagyjából békében kikapcsolódunk, pihenünk, akkor kár elmenni, mert idilli, vágyott képet kergetve biztosan csalódunk.
De ha a nyaralás azt jelenti, hogy együtt vagyunk, akár tetszik, akár nem, részt kell benne venni, le kell mondani magunkról, és el kell tűrni, hogy gyermekeink még csak gyerekcipőben járnak a közösségi létben, és meg kell szenvednünk minden pillanatért – akkor menni kell és csinálni, együtt! Szóval egyfajta kiképző tábor, amely azért tartogat olyan pillanatokat is, amikor az élet úgy szép, ahogy van. Ezeket mélyen megőrizzük.
Amúgy gyönyörű helyen jártunk, a Garda-tónál. Hegyoldalba épült kemping, saját parttal, kristálytiszta vízzel, háttérben kétezres hegyekkel, a sátrunk mellet két nagy vízi csúszdával, töménytelen mennyiségű leanderrel, pálmával és egy hét gyönyörű idővel. A Jóistentől mindent megkaptunk…
Engem személy szerint lenyűgöztek az olasz kisvárosok kikötői, középkori szűk utcácskái, a megmászott sziklák varázsa, az édesvízi tengerhangulat, a szörfösök, a siklóernyősök szabadsága, a Dolomitok szépsége. De megértem a gyerekeket is, akik még másképp értelmezik a szépséget, és nyűgnek érzik, ha menni kell, ha sorba kell állni, ha várost kell nézni, és mindezt egymáson vezetik le. Elfogadom, bár nehéz megélni. Ők élvezték viszont a fürdőzést, csúszdázást, búvárkodást, az állandó evést (én meg persze az állandó főzést :), a rajzolást, a társasozást. A kicsik még önfeledten elmerültek a mesevilágukba (Berta egy hét után is megkérdezi, hogy ugye ma a sátorba megyünk haza…), a nagyok meg csak azért sem elégedettek semmivel… Sebaj, keresgéltük a közös hangot! Néha sikerült is megtalálni.
És jöjjön néhány maradandó pillanat!
Egyik éjszaka vihar volt, villámlott, mennydörgött, megyek át a kicsik hálófülkéjébe, Bertát sehol sem találom. Felkapcsoltam a lámpám, erre látom, hogy Ankára ráborulva két kézzel szorítja őt, és édesdeden alszik a legnagyobb ítéletidőben.
Fülöp két napig lázas volt, így inkább különváltunk, én a két naggyal elmentem sziklát mászni. Az alpesi kirándulóutakhoz képest itt nem bővelkedtek a jelzések, kisebbfajta katarzis volt, amikor a túra kiindulási pontját megtaláltuk, és egy órán át mászva, alattunk terült el a tó. A két lázadozó kis-nagyfiam odaült velem a csúcsra, a kereszt alá, és néhány szelfi után jót beszélgettünk egy doboz Pilóta keksz mellett…
A medence mellett még leülni is volt lehetőségem, és jó volt nézni, ahogy mind az öten egyetértésben rohannak fel-alá a csúszdákhoz.
Egyik nap (és még három másik nap is…) milánóit főztem, ott sorakoztak utána a paradicsomos-zsíros tányérok, Fülöp magától ajánlkozott, hogy elmegy egyedül mosogatni. A vizesblokknál meglestem, ahogy pakolja, mossa, törölgeti az edényeket. Megható volt.
Bementünk első este Saló kis városába sétálni, már le is mondtam a miséről, amikor előbukkant a kikötő mellett egy Bazilika nagyságú középkori templom. Épp az evangéliumot olvasták: „ne félj, csak higgy”, az egyik kedvenc részem… S bár nem vállaltuk be ilyen felállásban a teljes misét, mégis hatalmas megerősítés volt.
Feljutottunk felvonóval a Monte Baldo tetejére, ahol a lenti kánikulával ellentétben 9 fok volt. Fáradtak, türelmetlenek voltak a gyerekek a sorban állás miatt, de ahogy felértünk, mindenki átlényegült… Berta a bárányokat kergette boldogan, Anka virágot szedve dalolászott, Boti és Fülöp a percenként induló siklóernyősökbe feledkeztek bele, Csabikánk meg egy forró csoki mellett, beburkolózva egy takaróba, békésen szemlélte a hegyi világot.
Utolsó este, amikor elaludtak a gyerekek, kiballagtunk a néhány méterre lévő kis padocskához, ahonnan látni lehetett a tavat. Amikor leültünk, a túloldalon mindent betöltő tűzijáték kezdődött. Fényes lett az éjszaka. Jelnek vettük.
Szóval menni kell, mert ez az életünk, ezek vagyunk mi, és ha nem építjük a mi kis közös létünket, az önzés, az énközpontúság mindent lerombol. La vita é bella!
Tamásné Bese Nóra
A szerző blogja: http://jelenpillanatok.blogspot.hu/
A kép csak illusztráció!
Nóra korábbi írása a Talitán:
Tweet