Nyolc gyerek, tizennyolc négyzetméter
Egy keresztény szeretetszolgálatnál, a Kelet-Európa Missziónál dolgozom, így rendkívül súlyos emberi sorsokkal találkozom. Bizonyos évek elteltével az ember azt gondolná, a nyomornak is van egy „alsó határa”, ahonnan már nehéz lejjebb jutni, ám hosszú idő után is érnek meglepetések. A Szatmárnémetiben élő Dávid család egyike volt azoknak, akik sajnos még a sokat látott szociális munkásoknak is tudtak újat mutatni ebben a tekintetben.
Úgy gondoltuk, meglepjük őket. Inkább fordítva történt: ők leptek meg bennünket, pedig bizonyos értelemben felkészülten érkeztünk. Szatmárnémetiben dolgozó kollégánk előre tájékoztatott minket, hogy a Dávid család egy pici, mindössze tizennyolc négyzetméteres szükséglakásban él, egy anyuka nyolc gyermekével. Az édesapa gyakorlatilag félévekre eltűnik, ha mégis hazajön, abból – nincs hova szépíteni – gyerek lesz.
Kilencen nyomorognak tehát ebben a kicsi hajlékban, ami kilenc éhes szájat, kilencféle problémát jelent, és kilencféle megoldást követel. Mint megtudtam, a család helyzete az előzményekhez képest így is sokat javult. Korábban ugyanis, mintegy két éven keresztül az utcán számolták a napokat, illetve egy kazánházban húzták meg magukat. A borzasztó körülmények ellenére a hívő édesanya igyekezett tisztán tartani a gyerekeket, akik rendezetten és normálisan felöltözve jártak iskolába. Ez a tenni akarás volt, amire felfigyelt a helyi gyermekvédelem, s ennek köszönhetően juthattak a fentebb említett szükséglakáshoz.
A szükségeket azonban a lakás sem töltötte be teljesen. Amikor megérkeztünk hozzájuk, szinte belépni sem tudtunk a zsúfolt szobába. A helyhiány enyhítésére a Dávid család sajátos megoldásokat alkalmaz: estefelé kivisznek néhány bútort a panelház folyosójára, és becipelik a reggel kirakott matracokat, hogy a gyerekek ne a földön aludjanak. Persze tüzetesebben megnézve az egyik matracot, költői túlzás használhatónak nevezni, hiszen a rugók is kiálltak belőle. A kényelmetlen alvás után reggel éppen fordítva pakolnak: a matracok kerülnek ki a folyosóra, és a bútorok jönnek vissza. Így megy ez napról-napra, jó ideje már. A nyolc gyermek azonban ezzel a technikával sem fér el, egyikük ezért arra kényszerül, hogy a kicsi fürdőszobában, a WC mellé terített szivacson aludjon.
A leírhatatlan körülmények ellenére rend és tisztaság volt a lakásban. Nagyon kedves gyerekeket láttam, akik nem voltak elhanyagolva, nem tűntek depressziósnak, lehangoltnak, noha változatos okaik lehetnének a boldogtalanságra. Az egyik legsúlyosabb, hogy nem mindig jutnak ennivalóhoz. Olykor éhezik az egész család. A legkisebb gyermek, aki mindössze egy esztendős, gyakran azt az iskolatejet kapja meg, amelyet nagyobb testvérei neki hoznak haza tanítás végén a suliból. A legnagyobb, Brenda református gimnáziumba járt filológia szakra, kiválóan is tanult, ám a tanszereket képtelen volt fizetni a család. Most varrónőnek tanul, amit nem szeret, de nincs más lehetősége.
Természetesen nem érkeztünk üres kézzel hozzájuk. Két vadonatúj emeletes ágyat adtunk ajándékba, melyek közül csak az egyik fért – hosszas szerelés, hegesztés, rendezkedés után – a minden négyzetcentiméterében kihasznált lakásba. A másik ágy matracait mindenesetre otthagytuk, így a kiszolgált régi fekhely jól megérdemelt helyére kerülhetett a szemétbe. Nehéz elfelejteni a látványt, amikor egyik munkatársam élelmiszereket vásárolt, és átadta azokat a családnak. A frissen kapott ennivalónak azonnal nekifogtak, kézről-kézre járt az étel, a nagyobb gyerekek pedig ügyeltek arra, hogy a legkisebb feltétlenül kapjon belőlük.
Előfordul, hogy az édesanya elsírja magát. Olyankor – ahogy tud – elvonul a többiektől, hogy ne lássák szomorúságát, mert az összes gyerek sírva fakadna. Keserűsége ellenére mégis azt mondja, Isten szereti, és gondot visel róla.
Efelől nem is volt semmi kétségem.
A Kelet-Európa Misszió számlaszáma: 10200847 – 32413511 (K&H Bank)
Megjegyzés rovatba kérjük beírni: “Dávid család”
Támogatásukat köszönjük!
Sytka
Tweet