Ökumené: kényelmetlen padokban
Igenis fontos, hogy vállalni tudjuk a szenvedést, ami az életutunkon megjelenik. Hogy elfogadjuk és beépítsük azt az életünkbe, és erre példát maga Jézus ad nekünk a kereszten. De az életét nem azzal töltötte, hogy minél kényelmetlenebb keresztet rendeljen arra a bizonyos napra a Golgotára, sőt!
A lábamat felteszem a térdeplőre, pár perc múlva kinyújtom a térdeplő elé. Aztán hátradőlök, de a háttámlán halad egy díszes faragvány, aminek nekidőlni kellemetlen, és lehetetlen néhány percnél többet így ülni. Ekkor előrehajlok, könyökömmel a térdemre támaszkodom, és azt veszem észre, már majdnem a szertartás felénél járunk, s az igerészből csak annyira emlékszem halványan, hogy Izajás (Ézsajás) könyvéből volt. De mi is?
És folytathatnám… Az a kérdés merült fel bennem, hogy miért kényelmetlenek a templomokban a padok. Tény, hogy legtöbbet katolikus templomban jártam, de tapasztaltam már ezt más felekezetek templomaiban is. Az ülőalkalmatosságok nem segítik a szertartáson való jelenlétet, sőt, elvonják attól a figyelmet. Hogy miért alakult így? Talán az őseink más termetű emberek voltak, és nekik kényelmesek voltak ezek a padok?! Vagy az önmegtagadás vezérelte az asztalost, aki a háttámlára díszlécet szerkesztett? Vagy így rendelték meg, hogy vezekeljenek a hívek? Nem tudom! Egyet tudok: zavaró, kellemetlen, és nem szolgálja az elmélyülést.
Nagyon sokáig azt hittem, hogy ez természetes, és hogy része „kell”, hogy legyen a vallásosságnak. És ha belehallgatok egy-egy énekünkbe, érveket is találok rá („Keresztények, sírjatok!”). Így az alaposan félreértelmezett kereszténység az evangéliumtól messze elszakadva hirdeti is, hogy szenvedni kell, erőlködni kell körömszakadtáig, saját magunk nem fontos, mindig másokra figyeljünk, áldozatokat kell hozni…
Nem gondolom azt, hogy nincs fontossága az önmegtartóztatásnak, hogy nem a másik szolgálata segíti az emberré és kereszténnyé válásunkat. De azon a kényes határon egyensúlyozgatok, amit józan paraszti észnek hívnak, s amit az evangéliumban is gyakran megtalálok (pl. a szombaton kalászt eszegető tanítványok esetében).
Igenis fontos, hogy vállalni tudjuk a szenvedést, ami az életutunkon megjelenik. Hogy elfogadjuk és beépítsük azt az életünkbe, és erre példát maga Jézus ad nekünk a kereszten. De az életét nem azzal töltötte, hogy minél kényelmetlenebb keresztet rendeljen arra a bizonyos napra a Golgotára, sőt! Még az utolsó percben is azért fohászkodott, hogy ha lehet, ne kelljen kiinnia a szenvedés kelyhét…
A szenvedés része az életünknek. Olyan része, amely a gyakran megmagyarázhatatlan miértek sorozatába tartozik. Akarjuk vagy sem, beletalál az életünkbe, és hitünktől, világnézetünktől, belső világunktól függ, hogy mit kezdünk vele. Az élet természetes folyamatában elkerülhetetlen!
De az olyan szenvedésekhez való ragaszkodás, amely a hagyományra vagy félreértett érvekre alapszik, szerintem elkerülendő, főleg akkor, ha pontosan a lényegről veszi el a figyelmünket. Van bőven ilyen keresztény vagy keresztyén egyházainkban, a kérdés az, hogy merjük-e a felismert jót és jó eszközöket választani, vagy megvárjuk, amíg tiszteletreméltő időseink kihalnak a kényelmetlen padokból, amelyeket aztán kordonok mögött múzeumi tárgyakként csodálhat meg az utókor…
Hogy én mit teszek addig? Járok templomba, de ha lehet, keresek egy széket…
Kicsi István
Tweet