Örökbefogadás 1. – Réka, Krisztián és Sári
Új sorozatunkkal szeretnénk biztatást és segítséget nyújtani azoknak, akiknek nem lehet saját gyermekük, vagy a már megszületett gyermekeik mellé szeretnének örökbe fogadni családtalan gyerekeket. „Idegen voltam, és befogadtatok – mondja majd Jézus a jobbján állóknak az utolsó ítéletkor. – Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”
Kilenc hónapi együtt járás után házasodtunk össze. Ma azt mondanám, hogy Isten is egymásnak teremtett bennünket, különben nagy felelőtlenség volt a „rózsaszín köd” eloszlása előtt egybekelni.
Házasságunk első évében nem szerettünk volna még kisbabát, gondoltuk, szokjunk össze, legyen egy kis időnk egymásra. Novemberi esküvőnk után nyárra terveztünk egy nagy, sátoros, nyugat-európai nászutat. Azután csak nem jött a baba. Emlékszem, minden hónapban először sírva, később beletörődve vettem tudomásul, ebben a hónapban sem kell azzal foglalkoznom, hogy a tanév melyik hónapján kell kiszállnom a munkából.
Egy év után mentünk el orvoshoz, aztán jött mindenféle kezelés, gyógyszerszedés, kúra és művi beavatkozás, egy-két kisebb műtét.
Egyik nap összefutottam egy régi kedves kolléganőmmel, s mivel akkor egyikünk sem ért rá, megbeszéltünk egy randit. Becsöngetve hozzájuk egy szép kislánnyal fogadott, gondoltam, ez a gyerek szakasztott az anyja. Mielőtt elöntött volna a sárga irigység, közölte, hogy nem ám „saját gyártmány”, örökbe fogadták. Nevelőszülőként vitték haza a kislányt, akinek hamarosan meghalt a vér szerinti anyukája, így örökbe fogadhatták.
Otthon megrágtuk a dolgot: lombikbabánk úgyis csak egy lehet, akkor már legyen egy testvér a háznál! Megküzdöttük a magunk harcát a szüleinkkel is.
Első gyermekünket kilenc hónap(!) várakozás után vittük haza. Senki nem mondta biztosra, hogy a miénk lesz, csak annyit, úgy gondolják, a vér szerinti anya életébe nem fér bele ez a gyerek. Két hét mindennapi találkozó után mentünk haza az egyéves Rékával. Szokatlan volt neki minden: sírt, amikor magunk közé vettük reggel az ágyba, sírt a babakocsiban, hirtelen rászakadt a világ. Az első hetet szinte végigaludta, így védekezett a rengeteg új inger ellen. Mi is hirtelen lettünk szülők, hiszen tulajdonképpen két hetünk volt arra, hogy fölkészüljünk a szülői szerepre. Sok segítséget kaptunk a csecsemőotthoni pszichológusnőtől és az otthont vezető doktornőtől. Elkezdtünk járni a Mózeskosár Egyesületbe, ahol megoszthattuk tapasztalatainkat, kétségeinket, örömeinket más örökbefogadó szülőpárokkal.
Bár nevelőszülőként csak három-négy láthatásra kellett vinnünk a leányt a vér szerinti anyjához, első osztályba járt, amikor a nevünkre vehettük.
Négy évet vártunk a második gyermekünkre, közben egy elhalt babánkat is elsirattuk.
Két éves volt Krisz, amikor bekerültünk mostani keresztény közösségünkbe, ahová rengeteg jól működő nagycsalád tartozik. Egyre erősebb lett bennem a vágy egy harmadik gyerek után. Azt mondtam, ha negyvenéves koromig megkapjuk a babát, vállalkozunk még egyre. Nyolc hónappal múltam negyven, amikor hazahoztuk Sárit, vele lett teljes a család.
Gyermekeink történetéről tudunk valamit. Vér szerinti kapcsolat nincsen közöttük, így nem is hasonlítanak egymásra. Mindegyik küzd valamilyen tanulási zavarral, mindháromnak jó mozgása van, szeretnek is mozogni. Sok családban látom, milyen különbözőek az egy fészekaljába született gyermekek is, hiszen ki innen, ki onnan örökölte domináns tulajdonságait. Eddig egyszer hangzott el dühödten, hogy „nem vagy az anyám”, és bár elméletben erre fölkészültem, azért szíven ütött.
Születésnapjukon imádkozunk, és hálát adunk a vér szerinti anyákért is, hisz nekik köszönhetjük őket.
Sokat küzdünk, különösen a kamaszévek telnek nehezen, de azt hiszem, ezt sok „normális” családban is ugyanígy élik meg. Sosem titkolóztunk, de nem írtuk ki a hátunkra sem, hogy „mi örökbefogadó szülők vagyunk”. Egy-egy új közösségbe beiratkozván kérdeztük a gyerekeket, hogy beszélnek-e erről, általában nem, de valahogy végül mindig kiderül, és nem okozott ez sosem feszültséget.
Mindig azt szerettem volna, ha felnőttként a mi családunkat éreznék sajátjuknak, és ha meg is keresik a vér szerinti családjukat, nem válnának el tőlünk véglegesen. Nem tudom, mit hoz a jövő, de talán ez a vágyunk is valóra válik.
Az állami gondoskodásban lévő gyermekek örökbefogadási eljárása titkos. Ez azt jelenti, hogy a biológiai szülő nem kap értesítést gyermeke örökbeadásáról . Az örökbefogadók adatait a titkos ügyiratkezelés szabályai szerint kezelik, tehát a biológiai szülők gyermekük hollétéről tudomást nem szerezhetnek. A kétoldalú titkosság betartásának szabályai szerint az örökbefogadó szülők sem tudhatják meg a vérszerinti szülők személyes adatait. Nyílt örökbefogadásnál a vérszerinti szülők egy általuk ismert másik család javára mondanak le hivatalosan gyermekükről, ebben az esetben a vérszerinti és az örökbe fogadó szülő ismeri egymást. Ebből következik, hogy a vérszerinti szülőnek lehetősége van arra, hogy a későbbiekben érdeklődjön gyermeke felől. Jogi szempontból az örökbefogadás mindkét esetben ugyanazt jelenti: a gyermek megszerzi örökbefogadója nevét, úgy örököl, mintha szüleinek biológiai gyermeke lenne.
Forrás: a Mózeskosár Egyesület honlapja
Erőss Erna
Tweet