Talita

Örökbefogadás 2. – „Pusztító dolog a titok!”

Két kisfiút fogadtunk örökbe, mindkettőt újszülöttként, 12 naposan már otthon voltak. Mindez közel két év különbséggel történt. Nyílt örökbefogadás volt, azaz a szülőanyákkal együtt intéztük a hivatalos teendőket, ismertük egymás adatait is.

Bár a törvények nem szabályozzák, hogy az örökbefogadó szülő hogyan kezelje ezt a kérdést, úgy gondolom, hogy a gyerekeknek ismerniük kell a történetüket. Az, hogy a gyerekek felé is nyíltan kezeljük majd a kérdést, az első pillanattól fogva egyértelmű volt számunkra. A gyakorlatiasság is ezt diktálta, elköltözni nem akartunk, ami a titkolózásnál alapfeltétel lett volna. De nem ez volt a döntő érv.

Az örökbefogadás akkor nyílt, ha a szülőanya – és esetleg nemző apa – valamint az örökbefogadó szülők az eljárás során, esetleg már előtte megismerik egymást. Ebbe a jogi kategóriába tartozik az is, amikor pl. házasságban az egyik fél örökbe fogadja a másik fél előző házasságból született gyerekét. Titkos az, amikor az adoptáló szülők nem ismerik a vérszerinti szülőket. Látjuk, hogy ez a kérdés független attól, hogy a család titkolódzik vagy nyíltan kezeli az örökbefogadás tényét.

Évekkel korábban – amikor még nem is gondolkodtunk örökbefogadáson – volt egy tanítványom, aki adoptált gyerek volt. A szülei titkolták ezt, de ő rájött és felkutatatta az iratokat. Borzasztó állapotba került, nem tudott mit kezdeni a titokkal. A bizalma rendült meg, ugyanakkor nagyon szerette a szüleit, és őket sem akarta elkeseríteni, hogy eléjük áll. Magában őrlődött, és nagyon mély depresszióba esett. Akkor számomra egyértelművé vált, hogy a titok gyilkos dolog lehet.
A gyakorlat is engem igazolt. Egy belvárosi utca ugyanúgy működik, mint egy falu. A hentes, a zöldséges, a fodrász mind rácsodálkozott a babára, és zavarban voltak, hiszen nem láttak várandósan. Zavarukat látva elmondtam, hogy örökbe fogadtuk a kicsit. Amikor látták, hogy én erről feszültség nélkül, természetesen beszélek, kérdésük bőven volt, hiszen rengeteg félinformáció van a fejekben erről. Miután a kérdéseikre választ kaptak, nem volt pletyka, hátam mögött összesúgás, hiszen ha lehet erről beszélni nyíltan, akkor miért is lenne? És miután az utca szereplői mind megkérdezték, amit meg akartak, onnantól kezdve nem volt téma ez az egész. Akkortól már csak a szokásos, „jajdemekkorátnőttezagyerek” típusú beszélgetések voltak, mint bármely babakocsis anyukával az utcában.
Az óvó néniknek is elmondtuk ezt. Egy anyák napján kiderült, hogy milyen jó is, hogy tudták. Az egyik kislány egy olyan verset szavalt, amelyben az szerepelt, hogy anyukám pocakjában nőttem stb. Nem lett volna jó, ha valamelyik fiam kapja ezt a verset!
Mindig a fiúk jelenlétében volt szó az örökbefogadásukról, nem küldtük el őket, nem hívtuk félre a kérdező felet, hallották, amikor erről beszélgettünk. Persze nem értették igazán, hogy miről van szó, de hallották.
Maguktól kicsit későn kezdtek el érdeklődni a születésükről. Furcsálltam is, hogy a nagyobbik már 3-4-5 éves, és még nem kérdez a pocakról, pedig több barátnőm is várt abban az időben babát, és tudta, hogy ott egy baba fejlődik. Aztán nem sokkal az ötéves születésnapja után a játszótéren kérdezte meg, hogy a pocakomban nőtt-e ő is. Kicsit meghökkentem, pedig már készültem a kérdésre. Aztán elmondtam szépen, hogy nem az enyémben, hanem egy másik néni pocakjában, mert az én pocakom beteg volt, és nem tudott benne baba fejlődni. Kérdezett még néhányat, ölembe bújt, kicsit tán sírt is, aztán futott tovább játszani. A kisebbik fiamnál nem volt ilyen beszélgetés, hiszen ő végighallgatta ezt is, meg a következőket is, ő belenőtt ebbe a tudásba.
Időnként újra előkerül a kérdés, mindig többet és részletesebben kérdeznek, és mindig megkapják a választ az igazságnak megfelelően.
Szerencsénk is volt, az ovis csoportban volt még két örökbefogadott kislány, sőt egyikük még testvért is kapott így, szóval láttak arra példát, hogy nem egyedi a sorsuk. Amúgy meg annyi „patchwork család” van ma már, hogy szinte minden gyerek valamilyen egyedi családi rendszerben nevelkedik, nem tűnik fel az eltérés. A gyerekek különben is nagyon rugalmasan alkalmazkodnak a különböző helyzetekhez.
Persze az is előfordul, hogy ha mérgesek rám, mert mondjuk, ragaszkodom ahhoz, hogy megírják a leckéjüket, akkor odavetik, hogy „nem is vagy az anyukám”, de ez olyan velejárója a helyzetnek, amire számítanom kell. Aki titkolódzik, az nyilván szeretné az ilyen szituációktól is megkímélni magát, de az előbb vagy utóbb visszaüt. Micsoda feszültségeket jelenthet az, hogy egy egész életen keresztül vigyázni kell a szavakra, kerülni kell a születéssel kapcsolatos kérdéseket, vagy éppen hazudozni a terhességről! És mi van, ha kétéves korban került valaki a szüleihez? Akkor nincsenek csecsemőkori fényképek és történetek, és előbb-utóbb érdeklődni fog ezekről is a gyerek. Vagy szerez a család csecsemőképeket? Értelmetlen lenne.
Életük végéig úgysem lehet titokban tartani egy ilyen fontos dolgot, mindig lesz egy rosszkor előkerült dokumentum, egy hirtelen megjelenő szomszéd vagy rokon. És akkor még nem beszéltünk azokról az öntudatlan rezzenésekről, amelyeket a gyerek ösztönösen érzékel, és amelyek mentén bizonytalanság alakul ki benne a saját sorsát, énképét illetően.
Az sem jó megoldás, hogy 16 vagy 18 évesen, általában születésnaphoz kötve, a szülők leülnek a gyerekükkel beszélgetni, „most már elég nagy vagy, hogy megtudd” felkiáltással, és közlik vele, hogy örökbe fogadták. Mekkora trauma! A gyerek eddig egy rendszerben élt, elképzelései voltak a családjáról, magáról, a szüleiről, a sorsáról. Majd villámcsapásszerűen ez az egész szertefoszlik, és marad a bizonytalanság. Ráadásul pont kamaszkorban, amikor a saját identitás kialakítása a személyiség legfőbb feladata. Felmerülhet benne a kérdés, hogy ha a szülei a legfontosabb dologban hazudtak neki, akkor még miben nem voltak őszinték. Hallottam olyan tragikus esetekről, amikor egy ilyen közlés után a gyerek öngyilkos lett.
Akárhonnan is nézzük, az őszinteség a legjobb megoldás!

Gyulai Zsuzsa

Képünk illusztráció.