Ötletbravúr, szorongás, keresztényfóbia – Alföldi és az István, a király
Milyen rossz lehet annak, aki úgy érzi: ketrecben él. Milyen pocsék érzés lehet a művészetben nagyszerű Szörényinek, Bródynak és Alföldinek kereszténység-iszonyban és magukra zárt közéleti börtönben élni.
Nem voltam ott Szegeden, a Dómnál, az új István, a királyt a tévében néztem meg augusztus 20-án. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amenynek korai kamaszkori eszmélődését meghatározta az 1983-as királydombi István, a király-ősbemutató. Ha kimondják: Koppány – akkor azonnal Vikidál Gyula, ha Istvánt említenek, azonnal Varga Miklós jut az eszembe. Hiába, ezen változtatni nem tudunk. A fiatalabbak azonban nem részesültek ebben a szocialista rendszert megrengető élményben, így nyilván az újabb rendezések, szereposztások alapján fogják eldönteni, érdemes-e egyáltalán ez a mű arra, hogy megnézzék, hallgassák.
„Formabontó koncepció”
Alföldi Róbert megpróbálta a musicalt színpadi drámává tenni: nagy hangsúly került a színészi arcjátékra, a gesztusokra. A szereplők nem csupán éneklő ikonok, hanem érzelmi felkiáltójelek, már-már a túlzásig, így néha érzelmi karikatúrákká válnak. Az Istvánt alakító Feke Pál például kénytelen volt annyira sötétre, visszafogottra, komorra és tépelődőre venni figuráját, hogy szép énekhangját alig merte kiereszteni. Az érzelmi kifejezőerő ennek ellenére nagy erénye az előadásnak. A mimika, az apró, kifejező gesztusok persze csak közelről, a tévéközvetítés nézői vagy az első sorokban ülő repi-közönség számára érvényesültek, a helyszínen messzebb ülőknek nyilván be kellett érniük a tömegmozgások látványával.
Osztatlan sikert aratott a mű egyik epizódja, amely a rendező szándékából csúcsjelenetté vált: a két regős (bértollnok, újságíró, közíró – kinek mi tetszik) – vagyis Nagy Feró és Varga Miklós – Trabanttal gördültek be a színre, óvatosan körülszaglásztak, merről is fúj a politikai szél (meg is hajoltak a közönség felé), és tették a dolgukat, vagyis dicsőítették az épp hatalmon lévőket. Ez kiváló ellenpontja volt annak a sokakat megborzongató jelenetnek, amikor Gizella királyné érkezett az esküvőre egy luxusautóval, német katonatisztek kíséretében. Alföldi rendezői bravúrjai a közönséget megosztó lelkesedést vagy elutasítást váltottak ki, különösen a modernizálás, az ezeréves történés mögötti mai áthallások, párhuzamok keresése.
A színészi játék és a dramaturgiai fogások mellett az ének a második helyre szorult. Ez nem azt jelenti, hogy a színészek összességében rosszabbul énekeltek volna, mint a korábbi előadások valamelyikében – sőt, nézőtársaim körében néha meglepő felkiáltásokat hallottam: „Nahát, nem is gondoltam volna, hogy ő ilyen jól énekel!” Kiváló énekhangú színészeink közül néhányan fontos szerepet vittek ebben a darabban, és a többiek is tisztességgel eleget tettek a feladatnak, persze nem profi szinten, de értékelhetően.
Szorongás
A tömeg szerepe jelentősen átalakult az előző rendezésekhez képest, és ez Alföldi nagy érdeme. Nem csupán dekoráció, térkitöltő elem vagy tánckar, hanem húsvér emberek csoportjai, akiket ide-oda vetnek a történelem viharai, akik kapkodják a fejüket, merre is igazodjanak, felcsapó érzelmek, szorongások megtestesítői. Ezért a tánc is háttérbe szorult, csak foszlányai tűntek fel egy-egy népi táncformának – a rendező számára nem ez volt a lényeges, hanem a történelmi-politikai életérzés.
A darab középpontjában voltaképpen egy politikai választás áll: István vagy Koppány örökölje Géza fejedelem hatalmát? Erénye a darabnak, hogy ezt a szituációt kiválóan érzékeltette a mai választások eszköztárával. Hangulati csúcspont Koppány választási gyűlése, amit a rocker-popsztár-füves cigis táltos konferál föl és vezényel le. Koppány „nagyáriája” (“Nem kérdem én, anyád hol szült világra…”) ebben a közegben nem más, mint választási szónoklat. Az afrikai és távol-keleti elemeket felvonultató pogány szertartás pedig választási showműsor a hangulat fokozására, a választók feltüzelésére. A végletekig fokozott hangulat csúcsa a fehér (gipsz) ló feláldozása, amikor már dől a vér, vagyis a vörös festék. Ezek után izgalommal vártam, milyen lesz majd Koppány felnégyelése – de az valahogy elmaradt.
István népe papi viseletű smasszerekből, kereszttel harcoló csuhásokból, német tisztekből, gépfegyveres kommandósokból áll. Koppány népét sármaszkos, derékig áldozati vérrel bekent, önmagukból kifordult emberek alkotják. Íme, a kínálat! Mondd, te kit választanál?
Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy a rendező kiemelt mondanivalóját Gizella (eredetileg mellékes) énekének hangsúlyos jelenetté formálása fejezi ki. A „Jaj de unom a politikát” kezdetű dalból az „unom a”-t a színpadi tömeg is átveszi, és legalább hússzor, refrénként ismétli egymás után, a közönség felé.
Keresztényfóbia
Az István, a király olyan darab, amelyben sokszor elhangzik Isten neve, hiszen a történelmi helyzet: választás két világfelfogás, az ősi és az új vallás között. Alföldi mindent megtett, hogy Isten zavaró jelenlétét elfeledje az előadásban. Ha már a szövegkönyvet át nem írhatta, körmönfontabb eszközökhöz folyamodott: az imádság-énekeket a színészek még véletlenül sem emelkedett gesztusokkal, hanem magukba roskadva, földre szegezett tekintettel, egymás felé fordulva vagy éppen szemétszedés közben éneklik (Réka – Halld meg, Uram, a kérésem). Gizella és István párhuzamos duettjét (Oly távol vagy tőlem… – amelyben eredetileg István Istenhez, Gizella a férjéhez szól) a második szakaszra már Isten nélkül, egymásnak éneklik csupán. Szakralitásnak, pátosznak, emelkedett hangulatnak nyoma sincs a darabban, az utolsó morzsáig kigyomlálták.
Van helyette félelem a kereszténység képviselőitől. Asztrik apát főszereplővé lép elő, nyomasztóan jelen van a színpadon állandóan: ő a fekete öltönyös, lila kesztyűs „eminenciás”, valójában Lucifer, aki figyel, ellenőriz, sugall, és ha kell, megölet. Valóságos hadsereget irányít: csuhásai hatalmas, vörös kereszteket fognak fegyverként a népre, kommandósai is papok. Milyen jó, hogy egy keresztény hagyományú európai országban élek, ahol a keresztény kisebbség békésen tűri a gyalázást. Ennek köszönhetően még áll a szegedi színpad, ahol épp a tévéközvetítéssel egy időben fut ugyanez az előadás.
A finálé
A megfélemlített, kétségbe esett nép a „Felkelt a napunk, István a mi urunk” himnikus éneket énekli, miközben a keresztes csuhások és István beterelik őket a magyar koronát formázó háttérépítménybe. Az építmény tetejére felállítják a keresztet, a rácsos korona-ketrec pedig a népre zárul, akik eléneklik a magyar himnuszt. Ez volt az a finálé, amikor valószínűleg néhányan ünnepeltek, mások csak néztek, megint másoknak ökölbe szorult a kezük. Én egyik csoportba se tartozom, mert arra gondoltam, milyen rossz lehet annak, aki úgy érzi: ketrecben él. Milyen pocsék érzés lehet a művészetben nagyszerű Szörényinek, Bródynak és Alföldinek kereszténység-iszonyban és magukra zárt közéleti börtönben élni.
Ha ez a rendezés futott volna anno 1983-ban a Királydombon – ami persze teljesen abszurd feltételezés – lehet, hogy még negyven évvel meghosszabbodik a szocialista diktatúra. Viszont a kifinomult ízlésű színpadi kritikusok már akkor kaptak volna egy jól kivesézhető, szakmai tananyagként idézhető előadást.
Szörényi Levente-Bródy János: István, a király (rockopera) Boldizsár Miklós: Ezredforduló című drámája alapján. Rendező: Alföldi Róbert. Szereposztás: István, a király: Feke Pál. Sarolt, István anyja: Udvaros Dorottya. Gizella, István felesége: Radnay Csilla. Asztrik főpap: László Zsolt. Vecellin, seregfőparancsnok: Makranczy Zalán. Hont, Pázmány, német lovagok: Farkas Dénes, Józan László. Koppány, a lázadó: Stohl András. Réka, Koppány lánya: Tompos Kátya. Laborc, magyar úr: Szemenyei János. Torda, a táltos: Novák Péter. Boglárka, Picur, Enikő, Koppány feleségei: Simon Boglárka, Csépai Eszter, Bánfalvy Eszter. Magyar főurak: Schneider Zoltán, Hevér Gábor, Znamenák István. Géza fejedelem, Krónikás: Blaskó Péter. Regősök: Varga Miklós, Nagy Feró.
Kölnei Lívia
Tweet