Talita

Ott fenn a hegyen – Az én Csíksomlyóm

A Reposzton, a testvér-szellemiségű blogon megjelent egy keményen kritikus írás a csíksomlyói búcsúról. Mi most egy búcsújáró katolikusnak a Transindexen megjelent írását közöljük. Ő sem kritika nélkül szemléli az eseményeket, mégis jobban érti annak belső lényegét. Felfogása közel áll a mi véleményünkhöz is.

“Ha ide egyszer beállok, aknavetővel se robbantják ki a buszt” – mondja a sofőr, miután a rendőri tiltás ellenére befarol velünk egy lezárt mezei útra, Jenőfalva határában. Szavait derű és elégedettség fogadja, a szakmai gyakorlaton lévő rendőrnek pedig kacsintva mosolyog egy széleset, aki beletörődve a megváltoztathatatlanba, élénkebben kezd hadonászni az utánunk következő autónak, hogy aztán “pe aici nu se trece!” A hátamnál ülő két idős hölgy – valószínűleg az esti híradóban látottak hatására – megtoldja a sofőri tréfát: a busz innen csak akkor távozik, ha megjelenik egy öngyilkos merénylő, és égbe küldi a különjáratot. Egy utolsót rázkódunk, majd a járművezető hátraszól nekünk, zarándokoknak: „Ne törődjetek semmivel, kezdjetek neki enni, a pálinkát inni, s a Szűzanyához fohászkodni!”

Néhány év megszakítással az utóbbi másfél évtizedben mindig részt vettem a csíksomlyói búcsún. Legtöbbször falustársaimmal, az egyházközség által bérelt autóbuszokon utazva, együtt fohászkodva, vigadva, jó hangulatban teltek a pünkösdi búcsúk. Hitéletem számos átalakuláson ment át spirituális öntudatomra való eszmélésem óta, de a csíksomlyói búcsús élmények és tapasztalatok minden évben stabil kapaszkodókat, lelki tuningot jelentettek számomra. Ebből az sem zökkentett ki, hogy évről-évre – a szervezők minden erőfeszítése ellenére – egyre átpolitizáltabb légkörben zajlik az esemény, és az  identitásturizmus legelképesztőbb megnyilvánulásaitól kilencven fokos szögben állnak a szőrök a hátamon.
Tetszik, nem tetszik, a rendszerváltás utáni csíksomlyói atmoszférához hozzátartoznak a sámándobbal érkező, a Földanyát imádó és totemállatokkal kommunikáló táltosok, a mélymagyar érzelmű, hacsakegynapraisdevisszafoglaljukerdélyt mentalitású anyaországi álmodozók, az ettől balra álló, meggyőződéses jobboldali, egységes nemzettestben – aki innen kiírja magát, az hazaáruló – gondolkodó Fidesz-szavazók, a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson nemmel szavazó bűnbocsánatért esedezők. Vannak újonnan érkezők, akiket jó eséllyel az előző kategóriák egyikének képviselőjeként láthatjuk viszont a következő évben, vannak romániai magyarok, akik közül szintén sokan válogatott szitkokat szórnak a nemzetidegen elemre, átkozzák a románt, a zsidót – holott élő izraelitát legfennebb televízióban láttak – és a kommunista, liberális, tápos magyart. És vannak a vallásos, hitbeli élményt, áhítatot, transzcendenciát keresők, akik vajmi keveset vesznek észre, vagy vajmi keveset akarnak észrevenni a körülöttük zajló valóságból.

Ebben a zűrzavarban is jól érezheti magát az ember, sőt, kiváló terep a búcsús tömeg egy résztvevő, megfigyelői szándékkal is jelen lévő magamfajta kíváncsi atyafi számára, amennyiben úgy képes semlegesíteni magát a környezetétől, hogy ugyanabban az időben együtt lélegzik vele. Azonban minden alkalommal felteszem magamnak a kérdést: részvételemmel legitimálom-e mindazon eszméket, amelyek teljesen ellentmondanak Csíksomlyó szellemiségének? És eltekintek attól, hogy nem minden egyes zarándok akarja, vagy képes megérteni Csíksomlyó üzenetét, amelyet Dr. Tempfli Imre, az idei búcsú szónoka beszédében úgy fogalmazott meg, hogy Isten minden egyes embert, függetlenül nyelvétől, nemzetiségétől, bőre színétől, társadalmi rangjától, erkölcsi milyenségétől nagyon szeret és boldoggá akar tenni.

A kérdésre minden évben ugyanaz a válaszom: keresem a hagyományos, zsidó-keresztény kultúrán alapuló értékrend és a transzcendens gyökereit elvesztett, új mítoszokat teremtő fogyasztói társadalom közötti átjárókat, már, ha léteznek ilyenek. Ez utóbbiból ugyanis teljes mértékben kihalt az önkorlátozás, az aszkézis mindennemű formája, felületes, és hiányzik belőle az individuum önreflexiója. A csíksomlyói búcsúra egyebek mellett egy letűnt és egy ereje teljében lévő értékrend határmezsgyéjeként tekintek, ahol a mindennapi teendők felszíne alatt végre idő jut a tudatos vívódásra. Innen szemlélve pedig nagyon messze van minden, ami az erdélyi, romániai, kárpát-medencei rögvalósághoz köt.

Sajog a talp, remegnek a térdek, az időseket felsegítjük az autóbuszra, intünk a még mindig posztoló rendőrnek, és hazafelé vesszük az irányt. A sofőr meséli, hogy egy magyarországi buszvezetővel vett részt a misén, aki először járt Csíksomlyón, és gyerekkora óta nem járt templomban. “Egy adott ponton zsebkendőt kellett adjak neki, úgy sírt, majd megfogadta, jövőre is visszatér” – újságolta.

“Azért milyen hihetetlen, hogy ez a vallás négyezer évig fennmaradt!” – elmélkedik a hátamnál ülő nénike. “Kétezer, te, kétezer” – mondja a barátnéja. “Az se kevés” – hagyja rá. Gyalogos zarándokokat kerülünk el, mellettük szépen zöldell a krumpli. “Nézd, itt mekkorát nőtt már a pityóka, Csíkban mindig is hamarabb kibújt” – fülelek tovább. “Cigányoktól nem érdemes Kaschmir-Goldot venni, kamu” – ugrálnak a témák között, majd rázendítenek egy egyházi énekre, amelyet egy világi követ, a kék nefelejcsről.

Harangzúgásra ébredek, lassít az autóbusz. Falustársak köszöntenek: megjöttek a csíksomlyói zarándokok.

(Sólyom István)

Forrás: 
http://welemeny.transindex.ro/?cikk=17421&utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201205