Talita

Otthon segítünk

Őszné Radics Erikával, a tatabányai Otthon Segítünk Alapítvány vezetőjével beszélgettünk a családokról, az önkéntességről és az egyszerű karácsonyokról.

 
– Hogyan jutott eszedbe, hogy alapítványt hozz létre?

– Nem nekem jutott eszembe, hanem tizenkét évvel ezelőtt otthon voltam a három kicsi gyerekemmel, és lapozgattam a NOE-leveleket, amikor rábukkantam egy felhívásra. Munkatársakat kerestek az angol Home-Start alapítvány akkor alakuló magyarországi tagszervezetébe. Ez a szervezet Angliában 1973 óta működött, és 1999-ben létrejött a nemzetközi változata is.

– Mit tud ez az alapítvány?

– Angliában nagy hagyománya van az önkénteskedésnek. Ezek az angol hölgyek árvaházakat látogattak, míg az egyiknek eszébe jutott, hogy mi lenne, ha ezekkel a gyerekekkel és az édesanyjukkal még akkor foglalkoznának, amikor még a saját családjukban élnek.

– Prevenció.

– Igen, én is úgy vagyok vele, hogy előzzük meg a nehézségeket.

– Eredetileg mivel foglalkoztál?

– Üzemgazdász vagyok, de ez nem az én késztetésem volt. Édesanyám, aki üzletasszony volt, szerette volna, ha folytatom az ő vállalkozását. Rövid időn belül kiderült, alkalmatlan vagyok a feladatra, mert nem nagyon érdekel a pénz.

– Ekkor jött az alapítvány.

– Részt vettem egy meghallgatáson, ahol kiválasztottak a feladatra. A SOTE Magatartástudományi Intézete, amit Kopp Mária vezetett, tartott egy egyéves képzést, ahol többek között megtanultam, hogyan kell önkénteseket toborozni, képezni, motiválni.

– Sokan jelentkeznek önkéntesnek?

– Nem olyan sokan. Mondjuk nyolc-tíz fővel indul egy csoport, hatan-heten elvégzik a tíz alkalomból álló tanfolyamot, de csak öten kezdenek el dolgozni.

– Mi a feladata az önkéntesnek?

– Ha jelentkezik egy család, először elmegyek hozzájuk. Beszélgetünk, miben tudnánk segíteni, mit várnának ők. Utána visszamegyek egy önkéntessel, és rábízom a családot.

– Hogyan találnak meg benneteket a családok?

– Jó a kapcsolatunk a védőnői hálózattal, a gyerekorvosokkal, de előfordult az is, hogy egy másik család ajánlott bennünket. Jó lenne nagyobb média-nyilvánosság. Nemrég jártunk Hollandiában, ahol havonta jelentetnek meg önkéntes-sikertörténeteket az újságokban.

– Milyen élethelyzetekben keresnek benneteket a családok?

– Gyakran előfordul, hogy egy nagycsaládban, ahol sok gyerek van, „kevés” az anyuka. Ilyenkor az önkéntes segít a játszótéren, vagy együtt sütnek-főnek, készülnek a karácsonyra. Máskor a délutáni programokban vesz részt, akár egy nagymama vagy egy jó barátnő. Nálunk az önkénteseknek vannak saját szülői tapasztalataik is. Jellemző még a depressziós anyuka, és még gyakrabban fordul elő az eladósodottság. Ezen igazából nem tudunk segíteni, hiszen nincs tőkénk. Vannak azonban kapcsolataink, tudunk segíteni a segélyek megszerzésénél vagy élelmiszer- és ruhaosztásnál. Az a baj, hogy a családok nagy része felelőtlenül vesz fel kölcsönt. Amikor meghirdetik, hogy 0 forintért vehetsz nagyobb képernyős tévét vagy új autót, beleugranak, és nem olvassák el az apró betűs részt. Előfordult, hogy az apuka elmesélte, hogy ő keres 260 ezer forintot, abból hitelre ki kell fizetnie 220-at. Hát a maradékból elég nehéz egy nagyobb családnak megélnie. „Mit csináljon?” – néz rám kétségbeesetten. Könyörgöm, ezt a hitelt nem én vettem fel! Sajnálom, hogy kevesen tudják, hogy a deviza-hiteleknél nagy az árfolyamkockázat, igaz, ezt nem tanítják az iskolában. Tudok segíteni abban, hogy elmagyarázom, kicsi pénzből hogyan lehet megélni. És a kapcsolati hálónk is elég nagy. Tudunk fogyatékkal élő gyermek szüleinek ajánlani egyesületeket, amit hasonló problémával küszködő családok hoztak létre. Ilyen például a Down Alapítvány, a Kézenfogva Alapítvány.
Már voltunk kilakoltatáson, vittünk családot átmeneti otthonba, de olyan is volt, hogy gyermeket és anyát csak külön tudtunk elhelyezni. Persze ezek nehéz dolgok, és prevenciónak nem nevezhetők!

– De azért vannak sikertörténetek is.

– Persze! Nemrég láttam a tévében azt a családot, amelyikben a legkisebb kislány (az ötödik) megnyerte a pozsonyi harmonika versenyt, a nagyobb testvére az országos matematika versenyt. Itt az volt a baj, hogy az anyukán túl nagy volt a teher. Az önkéntes besegített a háztartásban, és játszott a gyerekekkel, így az anyuka egy kicsit fel tudott szabadulni. Két évig kísértük őket. Egy másik családban mindkét szülő vak volt, és javasolták, hogy a látó kisfiút emeljék ki a családból. A védőnő megkeresett minket, hogy próbáljunk segíteni, így több éven keresztül két önkéntes volt jelen a család mindennapjaiban, más segítőkkel együtt. A kisfiú így a családban maradhatott. Ez több ezer órát jelentett, amit igazából senki nem értékelt.

– Isten biztosan értékeli.

– Igen, adni nagyon jó! De az mondjuk rosszul esett, hogy az önkéntesek évében itt, Tatabányán nem keresett minket senki, holott itt működik az alapítvány 10 éve. Kecskemétre, Szegedre, Kolozsvárra hívtak, és mindenhol nagy lelkesedéssel köszöntöttek. Persze senki nem lehet próféta saját hazájában…

– Mi hajt különben?

– Elindultam ezen az úton, és valami mindig tovább visz. Tele vagyok erővel, most például vadgesztenyéből főzök krémet, Erdélyben tanultam a receptet. Viszem a fájós lábú néniknek. Tegnapelőtt zöld paradicsomot tettem el savanyúságnak, amiből szintén kapnak mások is, akárcsak a lekvárokból. Úgy érzem, ennek van jelentősége, az egymás segítésének, az összefogásnak.  És persze én is sokat kapok! Ötleteket, lehetőségeket. Mindig van valami, ami többletként jelentkezik. Mert a világ jól van megteremtve, csak a javakat nem sikerül megfelelően elosztani. Ebben is lehet segíteni! Hidakat építeni ember s ember között. Vagy létre hozni egy adok-kapok boltot, ahová a családok bevihetnék a nem használt dolgaikat, és elhoznák azt, amire szükségük van. Akkor nem kellene gondolkoznia egy fiatal párnak, hogy vállaljanak-e gyereket, lesz-e pénz kiságyra, fürdőkádra, babaruhákra.

– Hogyan telik egy heted?

– Ezen a héten már látogattam egy önkéntest. Egy édesanyát, aki elveszítette tizenkilenc éves, fogyatékkal élő fiát. Szeptember végén halt meg a fiú, de tudtunk róla beszélni, tudtunk nevetni és sírni. Gyönyörűen gyászol. Most ráadásul munkanélküli, hiszen a fiúra tette fel az életét. De egy csomó játékot ismer, amit meg szeretne tanítani másoknak. Délután programot szerveztem, előadások lesznek az érzelmi intelligenciával kapcsolatban. Holnap egy lehetséges támogatót látogatok meg. Izgalmas munka ez, néha analfabéta cigányasszonnyal beszélgetek, máskor vezérigazgatókkal tárgyalok. De még jobb az a része, amikor például most, hogy közeledik a karácsony, megtaníthatom másoknak azt, hogy hogyan lehet pénz nélkül – a fogyasztói társadalommal szembe menve – örömet okozni. Én egyszer kaptam a nagylányomtól egy kuponfüzetet, amiben ilyenek voltak: vizesblokkok kitakarítása, bevásárlás, tortasütés, vacsorakészítés. Nem vett nekem semmit, de hát az idejét adta. Miért ne csinálhatnánk mi is hasonlókat?

Őszné Radics Erika (1965) Budapesten, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán végzett, üzemgazdász szakon. Jelenleg Tatabányán él férjével és három gyermekével.

Konkoly Edit

Hasonló témájú cikkeinkből:

Cili – a Down Alapítvány ihletője

Örökbefogadás 4. – Álmaim valóra váltak

Kiáltás az Életért