Talita

Pilinszky Lisieux-ben, Kis Szent Teréz nyomában

Pilinszky János 1963-ban Párizsban járt, francia költőkkel, művészekkel ismerkedett meg, műveivel szerepelt. Egy alkalommal ellátogatott Lisieux-be, ahol Kis Szent Teréz élt. Az érzékeny lelkű magyar költő nyomába eredt a “törékeny és lánglelkű” szentnek.

A nagyváros elfárasztott; volt abban némi szökés is, hogy Párizsban egy reggel fölszálltam a normandiai gyorsra. Tompa voltam, és érzéketlen. A vonatablakban elindult a táj, hagytam szemembe csapni a képeket, mint szellőt a bóbiskoló utasok.

Párizs külvárosa sokáig kísért – gyárak, hidak, vagonok –, s csak nagy sokára eresztette el vonatunkat. Az első mezőkre fölfigyeltem. Hosszú hetek után végre füvet láttam, és teheneket! Milyen békesség. Milyen nyugalom. Előrehajoltam az ablak felé.

A vidék meglepően hasonlított a magyar vidékhez. Ha nem csalt a szemem, még akácfát is láttam a sínek mentén, s beljebb is, a földek között. Később hűvösebb lett a levegő, keményebb és áttetszőbb, s érezni véltem, hogy a föld észrevétlenül emelkedik alattunk, mintha lassan és egyenletesen növekvő fennsíkra érkeztünk volna. Nincs rá jobb szavam: körülöttünk fokozatosan heroikusabbá vált a táj. Normandiában jártunk.

A franciáknak a vasút nemzeti büszkeségük. A leggyorsabbnak és legpontosabbnak tartják a világon. Gondoltam, most próbát teszek. Menetrend szerint 12.10-kor kellett megérkeznünk Lisieux-be. 12.07 órakor eloltottam a cigarettámat, levettem a táskámat a csomagtartóból, fölvettem a kabátomat, némán köszöntem és kiléptem a fülkéből. 12 óra 9 perc volt. Az ablakokban álló utasok hátában végigkéredzkedtem a folyosón; a vonat lassított. 12.10. Kinyitottam a vagonajtót. A vonat megállt. Lisieux.

Igyekszem egészen pontos lenni. Kevesen szálltunk le Lisieux-ben, az üres pályaudvar kissé sivárnak és túlméretezettnek hatott. Átkeltem a várócsarnokon, s kiértem az állomás előtti lapos térre. Balra egy kocsma állt, jobbra, a dombtetőn megpillantottam a bazilikát.

Siettem, és a rövidebbik utat választottam. Magányosan kapaszkodtam fölfelé a meredek domboldalon, figyelve, hol is találok visszafelé jöttömben valami kellemes pihenőhelyet. A kövekbe ágyazott utca kihaltnak tűnt, mint egy olasz kisváros délidőben.

A tetőre érve meglepett a forgalom, a népes autópark. Szokás szerint megint külön úton jártam: a város főutcája kényelmes íveléssel közelítette meg a templomot, én meg átmenet nélkül csöppentem bele a templom életébe.

Hétköznap délelőtt volt, s lehettünk vagy kétszázan. Köztük egy iskola, vagy húsz-harminc gyerekkel, valamelyik francia falucskából. Plébánosuk épp csoportképet készített róluk; az első sor guggolt, a többiek álltak, leghátul a „kísérők”, jókedvű nagylányok, parasztasszonyok.

A legtöbben azonban külföldi turisták voltak Lisieux-ben, angolok, svédek, németek, autóbusszal vagy magánautóval.

Szent Teréz emléktemploma nem sikerült alkotás. Mintha ugyanazok a kezek emelték volna, amelyek halála után naplóját is megfésülték. Ő egyszerűbb volt, és nagyvonalúbb. Neve mellett a „kis” szócska is nagyságot jelent, az önlefokozás, az áldozat, a valódian értelmezett gyermekség nagyságát, mintha volna valami igazság abban, ahogy azt a szentekről egy katolikus egzisztencialista megfogalmazta: „a szent, Istenre irányított semmi”. Naplójában is, mintha már korunk semmivel küszködő emberével számolt volna, élete, szentsége valóságos prevenció az egzisztencialista életérzéssel szemben. Igen, talán legmodernebb szentünk ő, míg temploma, stílusában legalábbis, csak a századfordulóé.

De ez az ellentét személye és emlékműve között természetesen semmit se ront azon, ami egy templomot – túl a stílusán – templommá emel. A stílus: mi vagyunk, akik közt leélte életét. A templom viszont Istené, kihez halála után visszatért. Lisieux azért nem kiábrándító, mert pontos. Nem csak őt jelképezi, hanem korát is, minket is.

És hogy bánunk vele ma? Erről már nehezebb valóságos képet alkotnom. Láttam az imádkozó zarándokokat, s a gyertyák erdejét, ami engem mindig meghat, mert a fölemelkedés igyekezetét látom fényükben. Az imádkozó ember, s az imádság az a határ, honnét már az ismeretlen kezdődik, mit kritika nem érinthet. E ponton túl már minden Istené. Ennyit az imádkozó Lisieux-ről.

A kereskedő Lisieux lehangolt. Bolt bolt hátán, zsúfolásig megrakva a Terézt idéző csecsebecsékkel, de senki se tudta megmondani, hol találhatom a szent szülőházát.

A „mélypont” mégis egy idétlen bódé volt, rajta a felirat: „Itt látható Kis Teréz – életnagyságban”. S mégis! még itt is! Egy fényképüzletben gyönyörű fotókra találok. Teréz társnői közt füvet kaszál; Teréz a ravatalon; s egy egészen csodálatos: Teréz ölbe tett két keze, gyanútlanul imádkozó keze a fényképész indiszkrét nagyításában. A kissé húsos, mégis szép vonalú kezek zavartalanul pihennek a széles ruharedők közt, és imádkoznak. Itt nem a fotográfia örökítette meg a gesztust, hanem a „tárgy”, a gesztus a fényképet. Az imádság a pillanatot, melyben a fölvétel készült. A kép annyira megragadott, hogy éreztem, el kell ajándékoznom.

Jó volt látnom Lisieux-t, szépségével, s azt kell mondanom, „természetes” visszásságaival együtt. Valamivel többet tudok azóta magunkról, s valamivel mélyebb kíváncsiság és szomjúság vonz a törékeny és lánglelkű szenthez.

Új Ember, 1963. szeptember 15.

In: A mélypont ünnepélye. Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest. Néhány óra Lisieux-ben. 215-217.o.

Fotó