Pillanatképek az esküvőről – egy nagymama élményei a kilencedik x-hez közeledve
Nem szerettem volna elrontani a hangulatot a megjelenésemmel. Gyakran lepnek meg váratlan betegségek, kisebb műtétekre van szükség, évek óta kerettel járok. A lépcsők az ellenségeim, csak segítséggel tudok túljutni rajtuk. Miért kellene egy ilyen nagymama egy jól szervezett, szép esküvőn?
Úgy gondoltam, Péter unokám megért, és maga sem ragaszkodik a jelenlétemhez. Nem így történt. Édesanyja már nem lehet jelen személyesen, csak érzésekben. A menyasszony szülei sem lehetnek már ott. Unokám mindent előkészített a fogadásunkra, hogy senkinek se okozzunk semmi gondot. Reménykedtem, hogy nekem is minden úgy sikerül az előkészületekben, ahogy szeretném. Bármennyit is láthatok a történésekből, az a kicsi is maradandó emlék lehet.
Megérkeztünk a megjelölt szállásra. Úgy tűnt, az idő nem akar kedvezni a fiatal párnak, kicsit hűvös volt, esett is, de a fiatalok bejutottak a házasságkötő terembe nagyobb kellemetlenség nélkül. Segítséggel mi is megjelenhettünk a nagypapával. De úgy véltem, a templomba már nem jutok el, a távolságot nagynak találtam a gyalogláshoz. Aztán elindultam lassan a kerettel az ünneplők után. Kellemes séta volt, ritkán van ilyesmiben részem. Már közeledtem a templomhoz, a zebrán megállapítottam magamban, hogy ma fiatal vagyok és egészséges. Elvégre csak jövőre leszek 90 éves. Panaszra semmi ok. Ebben a templomban volt a szülők esküvője, a gyerekek keresztelése. Úgy emlékeztem, oldalt van valami olyan bejárat, ahol nincsen lépcső. Nem csalt az emlékezetem, bejutottam az oldalajtón. Itt, a templomban már akár elraktározhattam volna az emlékeimet, de hát az esküvő mozgalmasabb része ezután következett, a megszokott vendéglátóhelyen, ahol eddig is találkoztunk a kisebb családi ünnepségek alkalmából.
Unokám bemutatott egy fiatalembernek a vendégek közül, a munkaadójának. Mondtam neki, hogy nem vagyok elfogult, de az unokám a világ legcsodálatosabb fiatalembere.
Tudom – válaszolta a főnök –, azért dolgozik nálunk.
Már ezért is érdemes volt ide eljutnom, hogy megértem: más is osztozik a véleményemben.
Sok fiatal lévén a vendégek között, nagyon jó volt a hangulat. Az ültetés is sikeres volt, apró meglepetés-cédulával és ajándékokkal, figyelmesen. Gábor unokám segítette a rendezést. Úgy gondoltam, még egy táncra nekem is van lehetőségem az életben – miért ne az unokámmal perdüljek táncra? Hát pár lépést táncoltunk is. Bármikor megnézhetem az azóta elküldött képeken. Halkan megemlítettem Péternek, hogy édesanyjáról eddig nem emlékezett meg senki. Kihajtotta a zakó belső bal oldalát, ott volt a zsebében az anyja fényképe. Ettől egy kicsit meghatódtam.
Minden szépen, jól, kedvemre valóan zajlott. Keveset tudtam beszélgetni néhai Judit lányom egykori asszisztensnőjével, aki nagyon szerette őt. Természetesen itt volt Judit legjobb barátnője is, aki az utolsó napjaiban faleveleket hozott neki ajándékba a kedvenc bükki fáiról, feltűzte a függönyére, hogy láthassa legalább így a sárguló leveleket. Szóval teljes családi hangulatban voltunk.
Nem akartam túlságosan elfárasztani a nagyon szeretett nagyapát. Unokáink édesapjától elbúcsúztunk, és elindultunk lepihenni. Péter később zongorázott is a vendégeknek, amit én is szívesen hallgattam volna. Megígérte, hogy majd zongorázik nekem itthon, a születésnapomon. Az anyjától örökölt autóját éppen javítják, így ha nem is ebben az évben, akkor jövőre, a kilencvenedik születésnapomon.
Ónody Magdolna
A kép csak illusztráció, forrása: pixabay.com
Ónody Magdolna korábbi cikkeiből:
Krisztusi szeretet a hétköznapokban
Tweet