Pitbull és sportszelet – Naplójegyzetek 2.
A helyi bolt pénztáránál álltam éppen, előttem három férfi sorakozott. Bejött egy fiatal lány, nyári fehér vászonnadrágján átlátszott a tanga bugyi. Az előttem álló úriemberek, mint a szinkronúszók, egyszerre fordították a fejüket a lány felé.
Annyira vicces volt, hogy elnevettem magam. Mi, nők, azt hiszem, egy kicsit diszkrétebben nézünk utána egy jó pasinak.
Ez az eset is meggyőzött arról, mennyire különbözik a férfiak és a nők gondolkodásmódja. Amikor az ismerőseim panaszkodnak, hogy a párjuk ezt vagy azt tette, és már megint nem úgy, ahogy kellett volna, azzal vigasztalom őket, hogy más a női, és más a férfi agy.
Néha megállapítom, hogy a férfiaknak mintha kicsit könnyebb lenne az életük, hiszen nekünk, nőknek több területen kell teljesítenünk. Néha úgy érzem, nem vagyok a topon a gyereknevelésben vagy a háztartással kapcsolatos munkákban. Bár jó lenne mindent jól csinálni, sőt az lenne a legjobb, ha a saját dolgaimra is maradna elég idő.
Édes álom… Igaz, egyik nap rájöttem, hogy nem is állok olyan rosszul. Vasárnap reggel hatkor keltem, mint általában minden nap, elkészítettem a reggelit, majd elkezdtem főzni az ebédet. Közben kimentem a kertbe, leszedtem a földiepret, azután vissza a konyhába az ebédhez, aztán be a fürdőbe, ahol kimostam a fiam nadrágjából a fűfoltot, majd újra a konyha… Közben felébredtek a gyerekek, kezdődött a reggeliztetés, felöltöztettem őket, utána kiporszívóztam a konyhában és a gyerekszobában. Reggel nyolcra kész volt az ebéd, a gyerekek megreggeliztetve, felöltöztetve játszottak a szobában, a konyha és a gyerekszoba kitakarítva. Mi a fenét is meditálok, hogy nem jól végzem a dolgom?!
Sajnos saját magamra csak éjszaka vagy hajnalban marad idő, feltéve, ha van még erőm. A tudat mégis boldogabbá tesz, hogy van néhány csendes óra, amit magamra fordíthatok.
Amikor még egyedül éltem, rengeteg időm volt a saját kis dolgaimra. Nem értékeltem, milyen nagy kincs, olyan természetesnek tűnt minden. Jöttek-mentek a különböző események, és nem gondoltam át, hogy azt az élethelyzetet is meg kellene becsülnöm, felszabadultan át kellene élnem, hiszen egyszer vége szakad.
Ma már örülök a csendnek, a nyugalom perceinek, és talán annak is, hogy „öregszem”. Legalább is a lelki fejlődés, a tapasztalatok terén egész biztos. Vicces visszagondolnom arra az időszakomra, amikor az jelentette a napi örömeim egyikét, hogy reggelente egy pitbullt sportszelettel etettem. A munkahelyemre menet vártuk a találkozást a sarki ház kerítésénél. A pitbull nyilván a sportszelet és a buksi simogatás miatt (már ha buksinak lehet nevezni egy pitbull fejét), nekem meg jólesett, hogy valaki örül nekem, és vár minden reggel.
Milyen jó, hogy ma már többen örülnek nekem!
R. Nagy Csilla
Tweet