Talita

Placid atya a börtönben gyóntat

 
Olafsson Placid atyát (1916-), bencés szerzetest 1945-ben letartóztatták. Raboskodott az Andrássy út 60-ban (ma Terror Háza Múzeum), a Markó utcában, aztán a Szovjetunióba, a Gulágra internálták, majd Sopronkőhidára került. Több mint tíz évig tartották fogva. Az alábbi történet egy a börtönélményeiből.

“Szóval megkaptam a tíz esztendőt, és még mindig nem tudtam, hogy mit akar a Jóisten velem. És ez olyan keserves volt. Aztán a Jóisten azt mondta, hogy ezzel az emberrel nem lehet mit csinálni, hát vállalta, hogy kioktat engem. A szovjet börtönben hatan voltunk egy cellában. Ott mindenféle náció volt: voltak ott angolok, amerikaiak, vietnámiakkal is találkoztam, szamojédekkel találkoztam. Ott a világ proletárjai egyesültek. Engem kitüntettek. Miért? Reverendában tartóztattak le, nekünk, bencéseknek nem volt más ruhánk a háború előtt, meg a háború alatt. Egyedül voltam reverendában az egész börtönben, hát kilógtam. Ez olyan pikáns volt a szovjeteknek. Reggeli után kihívtak munkára. A reggelit azt úgy képzeljük el, hogy mondjuk száraz bablevest betoltak hat kanállal, akkor azt megettük. Aztán engem kihívtak folyosót mosni, meg WC-t pucolni. Ez kitüntetés volt. Nem azt mondom, hogy kellemes volt, de nem kellett a cellában lenni egész nap. Mozoghattam. A szovjet ember végtelenül elítéli a nyugati embert, hogy a toalettben oda ül, ahová más is. Ők nem ülnek, hanem ráállnak és vagy beletalálnak, vagy nem. Ha nem, akkor én takarítottam. Nekem ez jó volt, de a katona, akinek mindig utánam kellett jönnie, amikor mentem vízért, borzasztóan unta magát. Elkezdett fütyörészni és énekelni. Bevallom őszintén, akkor én ezt nem gondoltam így, de most már nyugodtan mondom, hogy a Szentlélek Úristen bökött oldalba, hogy ha ennek a jó embernek lehet énekelni, akkor én is megpróbálhatom. Először dúdoltam, aztán énekeltem, persze magyar nótákat, hogy hadd tudják a cellákban, hogy egy magyar ember csiszálja itt a padlót. Hát hadd szórakozzanak! Nem történt semmi. Másik nap másik katona, az is unta magát, az is énekelt. Megint oldalba bökött a Szentlélek, és akkor rájöttem, hogy ez a jó ember nem tud magyarul, tehát nekem nem kell a magyar nóta szövegét énekelnem. Én azt is elénekelhetem, hogy egy bencés tanár takarítja itt a folyosót, hát hadd szórakozzanak a cellában az emberek. Akkor sem értettem a dolgot. Nem történt semmi, de pár nap múlva megint oldalba bökött a Szentlélek, és akkor, amikor a folyosónak azon a részén, ahol hat cella volt – azok voltak a halál-kamrák, ahol akkoriban 32 ember várta a kivégzését –, ott azt énekeltem el, hogy aki a szentgyónását el akarja végezni, bánja meg a bűneit, én innen megadom a föloldozást. Ilyen körülmények között a bűnök bevallásáról szó sem lehet, nyugodtan megadhattam a feloldozást. Akkor még latinul volt, és így szólt: Ego te absolvo a peccatis tuis – Én téged feloldozlak a bűneidtől. Ezt a „Nincs cserepes tanyám” kezdetű magyar nóta dallamára énekeltem. Csak fújtam, fújtam ezt, és közben takarítottam. Olyan tiszta volt ott a folyosó, hogy csuda.

De még akkor sem értettem semmit. Kénytelen volt az Úristen egy olyan logikátlanságot produkálni! Nem akarom ezt a logikátlanságot a szerencsétlen Szovjetunióra kenni, bár ott is tapasztaltam logikátlanságot eleget. De logikátlanság, hogy valakit Budapesten elítélnek tíz év kényszermunkára a Szovjetunióba, és akkor elviszik Sopronkőhidára. 1300-an voltunk, mindannyian elkerültünk Sopronkőhidára. Ott a szabályok szerint le kellett pucérra vetkőzni és a ruháinkat forró gőzös szobába tették, hogy dezinficiálják. A fejünkre kentek egy diónyi kenőszappant, adtak egy vödröt és mosakodnunk kellett. És ahogy én ott pucéran mosakszom, odajön hozzám egy Hatvan környékéről származó fiatalember, megkérdezi: „Te énekeltél ott a folyosón?” Mondom: „Én!” Azt mondja: „Te azt el nem tudod képzelni, hogy annak milyen hatása volt a halál-kamrában. Én halálra voltam ítélve, tegnapelőtt kaptam kegyelmet, de tudod a halálos ítéletet mindenki másképp éli meg. Van, aki depresszióba esik, van, aki mindenre kirobban. De amikor meghallottuk az énekedet, akkor elkezdtünk suttogni, hogy érdekes ez az Isten. Ide küldött nekünk egy katolikus papot, hogy amikor nem tudunk megbékélni a helyzetünkkel, nem tudunk megbékélni saját magunkkal se, akkor legalább az Istennel béküljünk meg. A légkör változott meg ott a halál-kamrában.”

Akkor értettem meg a Jóistent, hogy nem az az érdekes, hogy engem a szovjet büntető törvénykönyv 58. § 2, 8, és 11-es pontja alapján ítéltek el, hanem hogy az Úristen engem ide küldött, nekem itt feladatom, nekem itt hivatásom van! Nekem tartanom kell a lelket a fogolytársaimban, a kétségbe eső, talajt vesztett fogolytársaimban. Nekem a tíz esztendő milliószorta könnyebb volt, mert nekem ott hivatásom volt, nekem ott feladatom volt.”

Forrás: Olafsson Placid: A túlélés szabályai a Gulágon.

Nyitókép.