Talita

Pszichonyavalyáink és a lángoló nőiesség

Életünk folyamán, egész apró gyerekkorunktól kezdve sokszor tapasztaljuk, hogy meg kell védenünk magunkat valamitől. Környezetünkből rengeteg inger érkezik, amelyek különbözőképpen hatnak ránk. Ezekre a hatásokra ösztönszerű viselkedési válaszokat alakítunk ki. Hasonló helyzeteket sokszor élhetünk át, és bizony ott is az ösztönös viselkedési válaszok fognak megjelenni. Történik mindez úgy, hogy észre sem vesszük, már megint ugyanazt tesszük. Okoznak nekünk örömöt, bánatot, elégedettséget – és ki tudná felsorolni az érzések sokféleségét!

A tudattalanban

A bejövő ingerekre sokféle válaszreakció van a tarsolyunkban. Ezek segítenek aztán életünk folyamán, hogy a környezetünk által elvárt viselkedést tudjuk produkálni. Hátrányuk, hogy ettől még a ránk nézve káros inger nem szűnik meg, csak esetleg – hogy a legsűrűbben használt védekezést említsem – elfojtjuk vagy elfelejtjük. Tehát erre is nyugodtan mondhatjuk, hogy nem vész el, csak átalakul. Ott nyugszik valahol hátul, a tudattalan legmélyén, hogy egyszer utat törhessem magának. Na, ezek aztán változatos formában már nagyobbat szólnak!

Védjük magunkat

Miért van erre szükség? Mert a félelmet keltő ingereket valahogy ki kell küszöbölnünk. Félsz vagy élsz? Átugrod vagy elmenekülsz? De mondhatnám azt is, ha látod a pocsolyát az úton, nem mindegy, hogy kétszer beleszaladsz és térdig gázolsz benne, vagy nekifutásból átugrod. Ki így, ki úgy, de megoldja. Persze az is lehet, hogy egyszerűen elkerüli.

Néhány egyszerű, mindennapi példa: ha ránézünk egy szerepjátékban elmélyedő óvodáskorú gyermekre, aki éppen anyaként „ neveli” a babaszoba vacsoraasztalánál sorba ültetett plüssjátékait, babáit, a családi működés egy jellemző példáját figyelhetjük meg. A kislány játékában az anyai mintát követi, használja szófordulatait, amiket pontosan ugyanúgy erősít fel metakommunikációjával, mint az édesanyja vagy nevelője. Ilyenkor a gyermek nem eljátssza az anyát, hanem érzése, tudata szerint ő az anya. Az azonosulásnak ezt a módját elhárító mechanizmusaink között is igen sokszor használjuk alá- és fölérendeltségi viszonyainkban.

Bizonyára mindenki ismeri az elutasító feleségről szóló viccet, aki fejfájást színlel. (Bár lehet ez a férj is.) Amikor ehhez hasonló indok hangzik el, tényleg fáj a fejünk? Tényleg fájhat, és most itt nem organikus okok miatt kialakuló fejfájásokra gondolok. A párkapcsolat kezdetén fellángoló szerelemben hajlamosak vagyunk párunkat felruházni olyan tulajdonságokkal, amelyekről később derül csak ki, hogy vélelmezettek. A szép álmok, elképzelések a közös jövőről az évek múlásával jócskán megkophatnak, de ha már hivatalosan is a másik felemnek mondhatom, nehéz szembesülni a ténnyel: együtt élni mégsem olyan vonzó. Ha a párkapcsolat kezd kiüresedni, az elvárások és a megvalósulások kevéssé fedik egymást, emiatt akár testi tüneteket is képezhetünk. Az érzelmi deficit egy párkapcsolaton belül, pláne, ha már máshonnan töltik be a hiányt, bizony változatos tüneteket tud produkálni mindkét félnél.

Ismerek olyan diákot, akinek vizsgák előtt rendre begyullad a foga, a másiknak fellángol az ételallergiája, és ki ne tudna hasonló példát mondani, milyen változatosan tudjuk az elfojtott szorongást önmagunk ellen fordítani! Sok nagy és még több kis megmérettetés van az életben. Hogy mi lesz a sorsunk, gyakran csak tőlünk függ: belegázolunk, átugorjuk vagy elkerüljük?

Ha kellő szeretettel és megértéssel viszonyulunk önmagunkhoz, akkor fel tudjuk fedezni önvédelmünk mibenlétét, és olyan irányba tudjuk terelni, amely az aktuális élethelyzetnek a legmegfelelőbb.

„Lágy hantú mezővé a szikla- / csípőket ki öleli sírva?”

Sokszor rácsodálkozom, mi minden nőhet, növekedhet az emberben. Gondolatok, ötletek, vágyak, tettek, elhivatottságok. Rögtön utánuk következnek a megvalósulások, még többször elvetések és időnként elvetélések.

Lángoló nőiesség – mondta nekem egyszer egy bölcs asszony, aki a női lélek mindent elbíró bugyrainak megismerésében mérföldekkel előttem jár.

Döntések, választások és persze a következmények: az ész munkálkodik, az érzelmek pedig próbálják irányításuk alá vonni. A test csak tűri, tűri némán, akár évtizedekig is. Apró jelzései fellobbannak és elvesznek, mint a hulló csillagok az univerzumban. Pedig a lázadás lehetősége ott van benne, megtehetné, de konzisztenciájánál fogva más a dolga. A test a befogadó, aki e sokféleséget magában hordozza. Az ösztönök lágy bársonyát, a félelmek kősziklabatyuját. Egyszer csak bujaságában fellázad, s ha másképpen nem megy, hát görcsöket növeszt. Görcsöket, amelyek felkiáltójelekként állnak a kitáblázott útvonal beszédes részein. Az orvos persze másként nevezi: ciszta, polip, mióma… Csak legyen, aki olvasni tanít belőlük, s tükröt állítva önnön görcseinknek, szelíd, szép gondolatokkal, szeretettel elsimítja őket.

Molnár L. Zsuzsanna

Kép: Darius Bashar on Unsplash