“A nagy zabálás”
Ha rám néznek, és azt gondolják, hogy nem szeretek enni, hát tévednek! Nincs jobb, mint egy háromórás lakoma, amit nem nekem kell fizetni!
Szerencsére oly korban élek, amikor divat az, hogy a cégek meghívják alkalmazottaikat egy vacsorára Karácsony vagy Húsvét közeledtével. Velem is ez történt. Főnökasszonyom befizetett kollégáimmal együtt egy svédasztalos vacsorára. Három órán keresztül fix összegért annyit ehetünk és ihatunk, amennyi belénk fér.
Vajon hogyan készül egy magamfajta „templom egere” az ilyen különleges alkalomra?
Már reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy amíg itthon vagyok, csak keveset, csak keveset… Ez azonban nem volt könnyű. A hűtőm középső polcán ott várt egy tálka finom körözött, miközben a gyomrom olyan hangosan korgott, hogy még a kutyám is hallotta. Muszáj volt egy szelet kenyeret ennem, hogy enyhítsem a mardosó gyomorfájdalmat. Kora délután a kutyának csirkeaprólékot főztem, ami máskor elviselhetetlen szagot jelentett, most egyáltalán nem zavart. A forró vízben lebegő csirkenyakakat látva arra gondoltam, milyen finom lenne ez tormával…
Végre elérkezett a várva várt hat óra. Kilencig kaptunk lehetőséget „a nagy zabálásra”.
Általában nem kedvelem az éttermeket, feszélyeznek. De ez a fajta előítélet most teljesen elszállt, csak a rám váró gasztronómiai kalandra tudtam gondolni. Beléptünk az étterembe, ahol elénk tárult a svédasztal szemet gyönyörködtető látványa. Magyar szokás szerint levessel kezdtem. Választásom a tejszínes sütőtöklevesre esett – aranysárga színével szinte hívogatott. Íze bársonyos, tehát jó helyen vagyok. A leves elfogyasztása után jöttem csak zavarba. Nem tudtam eldönteni, milyen típusú étel következzék most. Hogy ne látszódjon, mennyire járatlan vagyok a gasztronómiai szokásokban, világjárt főnöknőm nyomába szegődtem. A salátásrészleghez álltam, nyers salátafélék keverékét halmoztam a tányéromra. A sonkatekercs, – a két oldalán kibuggyanó tormakrémmel – sem hagyott hidegen. Abból is, és a mellette lévő aszpikos szeletekből is szedtem.
Vajon mi mindenre kell figyelni egy ilyen sajátos vacsorán? Itt ugyanis nemcsak az ételekre kell koncentrálni, hanem az időre is. Be kell osztanunk a három órát úgy, hogy abba minden beleférjen, ami szem-szájnak ingere.
A hidegtál elfogyasztása után éreztem, hogy hasizmaim megfeszülnek. Tudtam, hogy az evésben szünetet kell tartanom – de mennyit, hogy ne fussak ki az időből? Kollégáimmal, akik hasonló emésztési gondokkal küszködtek, közös nevezőre jutottunk: tíz perc!
Miután enyhültek a testi gyötrelmeim, újra elindultam az ételekkel megrakott asztalok felé. Most a pácolt nyers húsokat vettem szemügyre. Egy darab jércehús, egy csirkemell- és egy halszelet társaságában indultam a sütésre szánt zöldségek és gyümölcsök felé. Elkápráztattak a színek: a lilán fénylő padlizsán, a zöld cukkini, a fehér húsú patisszon, a hamvas héjú alma és az illatos banán.
Egy pultnál átvették tőlem a kiválasztott alapanyagokat, hogy azokat forró sütőlapon megpirítsák. A gőzölgő illatok igazolták, hogy jól választottam.
A grillezett finomságok mellé már csak a köret hiányzott. Elgondolkodtam, mi lenne hasznosabb: burgonyát, rizst vagy tésztát választani, vagy a könnyebb salátákat. Úgy döntöttem, hogy ha még édességet is szeretnék enni, jobban teszem, ha a salátánál maradok. Ezt a fogást már sokkal lassabban ettem, mint az előzőeket. Evés közben a nadrággombom mintát nyomott a hasamba, és akkor úgy döntöttem, kigombolom. Ettől egy kicsit jobb lett a közérzetem.
Mire minden elfogyott, úgy éreztem magam, mint egy háziasított haszonállat. Ahogy magamba roskadva, ernyedten, elgyengülve ültem az asztalnál, mintha elindult volna visszafelé mindaz, ami eddig lement. És akkor nagy nehézségek árán felszínre tört belőlem – antropológus énem.
Elgondolkoztam azon, miért van ez így. Vajon csak rám jellemző, hogy az ilyen helyzetekben minden lehetőséget maximálisan ki akarok használni? Körbenéztem a teremben, és elkezdtem vizsgálni, ki hogyan oldja meg ezt a helyzetet.
Főnöknőmmel kezdtem. Ő is mindent végigkóstolt, de mindenből csak csipegetett. Szemmel láthatóan nem érezte át ennek a vacsorának a különlegességét, mert számára megszokott volt. Kollégáimban viszont sorstársakra találtam. A legtöbben az italok terén is kihasználták az étterem adta lehetőségeket, kirobbanó jókedvüket a korlátlan mennyiségben fogyasztható sörnek köszönhették. Láttam olyan embereket is, akik szépen, nyugodtan fogyasztották vacsorájukat, nem látszódott rajtuk a kapkodás, a feszélyezettség. Igaz, ők családosan vagy kettesben érkeztek. A helyzetük talán megengedi, hogy gyakran járjanak étterembe.
Most vált világossá számomra, hogy mi alapján lehet megkülönböztetni a rutinos vendéglő-látogatót attól, aki először jár ilyen helyen. Én és a kollégáim például, megérkezésünk után, egy ital társaságában leültünk beszélgetni. Illetlennek éreztük volna, ha rögtön „ráugrunk” az ételekre, holott gondolatban azonnal megtettük, ahogy beléptünk az ajtón. A rutinos vendégek nem voltak ilyen gátlásosak, azonnal a lényegre tértek, hiszen ezért jöttek. A terem szélén kihelyezett sült malaccal kezdték az étkezést, mivel tapasztalatból tudták, hogy az fogy el leghamarabb. És valóban, mire mi bátorságot gyűjtöttünk, hogy elinduljunk a svédasztal felé, a malacnak hűlt helye volt.
A gondolkodással annyi idő eltelt, hogy újra készen álltam – ezúttal az édes kísértésre. Pár percig tétováztam a somlói és az arany galuska között. Mivel azonban tudtam, hogy még meg kell kóstolnom többféle, számomra ismeretlen süteményt is, kedvencemnél, a somlói galuskánál maradtam. Megöntöztem még egy kis csokoládé szósszal, hogy finomabb legyen. Ezután következett négy különlegesen szép és ízletes sütemény.
Az étteremben lassan általánossá vált a kötetlen társalgás. Ekkor tudtam meg, hogy létezik hatórás „nagy zabálás” is. Hogy annak mi lenne a vége?…
Számomra a biztos halál.
„A Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség” (Gal 5,22).
“Amikor az athéni piacon az áruk roppant tömegét szemlélte Szókratész, gyakran ezt mondta magában: – Mennyi mindenre nincs szükségem.”(Diogenész)
“A boldogság titkát, nem akkor lehet megtalálni, ha többre törsz, hanem hogyha kifejleszted a képességet, hogy élvezd a kevesebbet.” (Dan Millman: A békés harcos útja)
R. Nagy Csilla
Tweet