Talita

Keresztény női magazin

“Az életben is nehéz főszereplővé válni!” – Interjú Szűcs Nellivel

Nelli Szűcs nyitó
„Nekem a színpad, ha nem is egy templom, de valamiféle oltár – bár sokan nem szeretik ezt az értelmezést –, ahol színészként föláldozom magam nap mint nap. Mert ha nem így lenne, az csak magamutogatás lenne.” – Szűcs Nellivel oroszságáról, magyarságáról, színészi hivatásáról, családjáról beszélgettünk.

A bábuskák tapsoltak

– Mióta akartál színésznő lenni?

– Nem tudom, mindig szerettem produkálni magamat a családban. Bolondoztam, megnevettettem apát, anyát, a nővéremet. Aztán az iskolában is rengeteget szerepeltem. Vagy ha elmentünk Oroszországba a nagymamámhoz – édesanyám orosz –, megtaláltam nagymamám régi szarafán ruháját, magamra húztam, egy harmonikás húzta nekem, és én már háromévesen ott táncoltam, a bábuskák meg tapsoltak.

– Milyen emlékeid vannak még nagymamád falujáról?

– Igazi orosz falu volt fent, északon, Arhangelszk megyében, faházakkal, szamovárral. Fehér éjszakák voltak, anyám nem tudott soha lefektetni. Azóta is visszatérő álmom, hogy ott járok nagymamám falujában, és nem találom a faházunkat, új házak épültek, és én keresem a miénket, de nem találom. Havonta legalább kétszer álmodom ezt. Valamit jelent, talán azt, hogy vissza kell mennem még oda… Nagyon szerettem ott. Háromhónaposan vittek oda először, és aztán minden évben töltöttem ott két hetet 18 éves koromig.

– Nem voltál ott azóta?

–A szüleim ott házasodtak, és amikor 40 éves házasok lettek, elmentünk. Nagyanyám még megvárt. Ez szeptember elején volt, decemberben betöltötte a 90 évet, és januárban meghalt. Még friss volt az agya, bolondozott, humorizált – csak kaptam én onnan dolgokat! Azt mondta, „látod, én Lenintől Putyinig élek!”

szűcs nelli keretesSzűcs Nelli 1972-ben született Kárpátalján. Kijevben tanult, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház alapítói közé tartozik, majd a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban dolgozott. 2013 ősze óta a Nemzeti Színház színésze. Jászai Mari-díjas (2007), érdemes művész (2013). Pályafutása összekapcsolódik Vidnyánszky Attila munkásságával. A rendező egyik vezető színésze, akárcsak férje, Trill Zsolt. A színész házaspárnak két gyermeke van. Fotó

– Milyen „félig” oroszként magyar színésznőnek lenni?

– A nyitottságomat, a nagy szívemet anyukámtól kaptam. Régebben azt mondtam, hogy az agyam magyar, de a lelkem orosz, most meg azt mondom, érzem, hogy inkább 80%-ig magyar vagyok. Egyre inkább bennem van az igazság keresése, szomjazom az igazságra a magyarokkal kapcsolatosan. Úgy érzem, el van tőlünk zárva.

– Milyen volt Kárpátalján felnőni?

Tiszaújlakban a határ ott áll a házunk előtt 200 méterre, ott folyik el a Tisza. Gyerekként fölszaladtam a töltésre, és azzal játszottam, hogy megpengettem a húrokat, mert akkor a határőrségen csengett valami, és szaladtam vissza, lesből figyeltem, hogy történik-e valami. Akkor nem éreztem azt, hogy „el vagyok nyomva”. Csak amikor a főiskolára kerültem, akkor kezdett megnyílni a szemem. Ráadásul ukrán iskolát végeztem. Magyarul írni-olvasni egyedül tanultam meg. De az igaz, hogy még súgni is magyarul súgtunk az ukrán iskolában, mert mindenki magyar volt.

– A családod hogyan élte, éli meg a kisebbségi létet? Neked mit jelent ez?

– 1939-től 1945-ig magyarok lettünk megint. Apám még január 5-én született, aztán január 20-tól ez a terület a Szovjetunióé lett. A nagyanyám testvére a határzáráskor Nyíregyházán volt a piacon, így lett magyar állampolgár. Sokszor meg vagyok döbbenve, amikor a gyerekek itt nem tudják, hogy mi is az a Kárpátalja, hogy a munkácsi vár Kárpátalján van. Hogy kié volt az a vár, hogy Rákóczi ott toborozta az első csapatait. Pedig ez a mi közös történelmünk! Az én dédapám szintén beadta a kis pénzét, hogy felépüljön a Parlament. Anyósom például nem beszél sem ukránul, sem oroszul. Mit csináljon az az ember, aki oda született? Legyen ukrán? Ölje meg magában a magyart? De igazából ukrán sem tud lenni! Ezért mondom, hogy vágyom az igazságra. Van, amikor kegyetlen, de akkor is igaz, fény, a hazugság meg csak sötétség. A sötétségben pedig bolyonghatunk, nem találunk ki belőle.

szűcs nelli viszockij

Ballada két sebzett hattyúról 

A tömegből is ki lehet villanni

– Milyen az, amikor egy nap két előadásban játszol?

– Ha ugyanazt is játsszuk, akkor sem lehet úgy dolgozni, hogy tartalékolok a második előadásra! Hát még, ha két különbözőt, akkor pattog az agyam, hogy ki ne forduljak magamból, és ne lépjek bele egy másik figurába. Nagyon fárasztó!

– És a szöveg?

– Az más. Az valahogy leülepszik bennem, az enyém lesz, és ahogy fölmegyek a színpadra, csak úgy jön belőlem.

– A beregszászi színészek nagyon másként játszanak, mint ahogy azt pl. a pesti közönség megszokta.

– Mennyiben másként?

– Te például szó szerint oda dobod magad a szerepnek…

– Igen, olyan vagyok, hogy csak kezdődjön már el az előadás! Mint amikor a lovakat kiengedik az istállóból. Amikor elindul, akkor már nincs megállás! A játék szót nem szeretem, csak annak a megnevezésére használom, amikor a kollégákkal „játszunk”, mert már annyira ismerjük egymást, és így például kitalálunk új dolgokat. Ha a színpadon vagyok, akkor nem játszom, hanem létezem, azok között a keretek között, amelyeket az előadás ad. Ez egyfajta, másfél-két-három órába sűrített élet.

– Ezek szerint van valamilyen magasabb rendű célja is az előadásnak?

– Az előadás önfeláldozás. Ha nem úgy megyek fel a színpadra, hogy feláldozom magamat a célért, ami számomra az ég felé nyúlás, kapaszkodás, ha nem Oda szól, akkor minek? Nekem a színpad, ha nem is egy templom, de valamiféle oltár – bár sokan nem szeretik ezt az értelmezést –, ahol színészként föláldozom magam nap mint nap. Mert ha nem így lenne, az csak magamutogatás lenne.

– A beregszászi vagy a debreceni színház több előadásában nincs hagyományos értelemben vett főszereplő, szinte minden figura egyenrangú. Például a „Mesés férfiak szárnyakkal” című előadásotokban. Mégis mindenki a legtöbbet hozza ki magából.

– Az életben is nagyon nehéz főszereplővé válni. Ha a Jóisten nem úgy adja meg az embernek – Istent soha nem hagyom ki –, hogy ki kell válnia a tömegből, vagy ha ezt valaki nem fogadja el, és harcol, elkezd vergődni, akkor elpusztul! És ezzel még mindig azt mondom, hogy én nem egy kiválasztott ember vagyok, hanem ezt a szakmát kaptam Tőle, és ezt próbálom, ha nem is száz százalékosan, de kilencven százalékosan csinálni. Átadni magamat, mert másként nem érdemes. Ott van a „Szarvassá változott fiú”, amelyben van az Anya meg a Fiú, és a többi húsz ember a „körítés”, de ha nincs az a körítés, akkor nincs előadás. Élvezettel keresem az ilyen nagy közös dolgokban a saját kis szerepemnek – amit a rendező rám osztott – a lényegét. És a tömegből is ki lehet villanni.

szűcs nelli osztály

Színészhallagatók között, Szűcs Nelli a felső sorban balról a harmadik, Trill Zsolt mögötte, a negyedik

Ha a Holdon lennék…

– Feltűnően testvéries a beregszászi-debreceni társulat tagjainak a kapcsolata.

– Nagyon sokat vitázunk, ugyanúgy, mint egy családban. De utána mindig együtt tudunk menni, egy úton. Hatan kerültünk a beregszásziak közül a Nemzetibe, közöttünk is megvannak a viták, de mindig megtaláljuk azt a fontos dolgot, ami összeköt. Soha nem sajnáltuk magunkat a színpadon, ami testet-lelket kíván az előadás, azt mi beleadjuk.

– Vidnyánszky Attila rendezései nem adják meg könnyen magukat a nézőnek. Hogyan viszonyulnak hozzájuk a pesti nézők?

– A pesti színház elsősorban szövegcentrikus, és van egy sztorija, s ha pl. nincs sztori, akkor van, akit az előadás már nem tud lekötni – egy pesti ismerősünk állította ezt. Mondtam neki, hogy próbáld elfeledni a sztorit, próbáld megengedni, hogy az előadás hasson rád! Nem baj, ha valaki az elsőt nem érti, mert lehet, hogy csak az ötödik előadás fog majd rá hatni. Akinek a lelke nem záródik be, arra hatni fog. Nagyon örülök neki, hogy fiatalok kezdenek járni hozzánk, úgy, mint Debrecenben. Ott sok fiataltól kaptam levelet, akik pont akkor lettek gimnazisták, amikor Vidnyánszky Attila lett a színház igazgatója, és azt írták, hogy mennyi mindent tanultak hét éven keresztül. Ők már nyitottabbak lesznek többféle színházi előadásra is, több dologra.

– Milyen volt az első évadod? Milyen pesti színésznőnek lenni?

– Nekem mindegy, hol vagyok, ha a Holdon lennék, akkor is ugyanazt csinálnám! Beregszászban, Debrecenben is a lakás-gyerekek és a színház között voltam. Itt sem tudtam eljárni koncertekre, kiállításokra, más színházban is csak néhányszor voltam, mert majdhogynem 24-óráztam a színházban. Még csak azt sem mondanám, hogy nagyobb erőbedobással adtam magamat a fővárosban, mert ugyanígy adom magamat egy pici faluban is, bárhol vagyok a világon.

– Szerinted mennyire jött össze a Nemzeti társulata?

– Úgy érzem, el kell telnie talán három évnek is, hogy a társulat tényleg összeálljon. A nézők felé kell, hogy legyenek titkaink, hogy elhiggyék nekünk a szerepeinket, de a kollégák között nem lehet titok. Velük ki kell tárulkoznunk, ki kell tudnunk nyitni a lelkünket, és úgy kell együtt dolgozni. Ezek a dolgok Beregszászon megvannak. Ha itt is nyitottan tudunk egymás felé lépkedni, akkor képesek leszünk létre hozni egy erős csapatot.

Két dudás

szűcs nelli trill zsolt– Milyen a férjeddel egy színpadon játszani?

– Van, amikor eszembe sem jut a színpadon, hogy ő a férjem. Kolléga. Inkább ő az, aki jön, belém csíp vagy valami, én meg kérem, hagyj békén, színpadon vagyunk, próbán, én itt egy különálló személy vagyok! De többet megengedünk egymásnak, többet veszekszünk, persze csak a cél érdekében. Például amikor „A fodrásznőt” elkezdtük Pesten játszani, a stábnak bejelentettem, hogy sokat fogunk veszekedni az előadás előtt, ne izguljanak emiatt, ez nem azt jelenti, hogy megöljük egymást. Néha persze úgy néz ki, de aztán hazamegyünk, és minden rendben van. Zsolt remek színész, de ha egy előadásban valamit nem úgy csinált, ahogy szerintem jó lett volna, megmondom neki.

– Minden interjúdban kihangsúlyozod, és ezt férjed is mindig megerősíti, hogy a család a tiéd elsősorban. Hogy tudod megállni a helyed mindenhol? Bírod?

– Még bírom. Ha otthon vagyok, akkor ott is annyira szeretném betölteni az anyaszerepet, a feleségét! Szeretek jókat főzni nekik. Sokan kérdezik, hogy te még vasalsz? Hát hogyne vasalnék, engem anyukám úgy tanított, hogy mindent ki kell vasalni, mielőtt a szekrénybe teszem! Nincs bejárónőm. Lehet, eljön majd az idő, amikor lesz. A bérelt lakásunkban nincs mosogatógép sem, úgyhogy én mosogatok. A kezem aztán néha úgy néz ki, mint azé, aki tényleg mosogat, de hát ezt nem szégyellem, mert azt is meg kell csinálni, azt a szerepet is be kell tölteni. Ott is próbálok testestül-lelkestül helyt állani.

– Gondolom, a gyerekeitek büszkék rátok.

– Ezt nem tudom, tőlük kéne megkérdezni, de a fiamtól kaptam egy olyan anyák napi levelet, amiből úgy érzem, hogy helyt tudok állani mint anya. És ez kárpótol mindenért.

– Kamasz lányotokkal nincsenek gondjaitok?

– Dehogy nincsenek! Olyan őrület van már egy éve! Néha, amikor látom, hogy az „antennái” nyitottak, akkor próbálok vele beszélni. Amikor bezárkózik, akkor is, de akkor mindent lecsap magáról. De a cselekedetein keresztül észreveszem, hogy valami azért leülepedik abból, amit mondtam. És lehet, hogy még ezerszer el kell mondani valamit, újra és újra, de tudom, hogy idővel meg fog érni benne.

 

Kóczián Mária

 

Nyitókép. Második kép. Harmadik kép. Negyedik kép

Kapcsolódó írásainkból:

Groteszk nosztalgia a Nemzetiben – Ballada két sebzett hattyúról

A felszabadítás színháza – Vidnyánszkyról

Vajon kinek a hőse? – Toldi a Pestiben

Rómeók és Júliák – Őszinte leszel vagy bátor?

Coelho 11 perce a Tháliában


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162