Talita

Régi idők doktornői

Sokan úgy hiszik, hogy a 20. századig a nők nem játszottak jelentős szerepet a gyógyításban. Hiszen az ókortól napjainkig a legtöbb „nagy nevű” orvos férfi: Hippokratész, Galénosz, Semmelweis, Pasteur, Fleming, Szent-Györgyi… Valóban ilyen egyenlőtlen a nemek közötti arány az orvostudomány történetében?

A családtagok gyógyítása, ápolása elsősorban a nők gondja és feladata volt. Ez ösztönös cselekedet, ami a fajfenntartásnak a nőkre jutó feladatrészéből következik még ma is, s amelyet megerősít a nők érzelmibb, együttérzőbb lelki beállítódása. A férfiak a gyógyítás második szakaszában kaptak régen (és kapnak ma is) jelentős szerepet mint orvosok, ha az otthoni (női) ápolás nem hozza meg a kellő eredményt. A múltbeli, férfiak által meghatározott orvostudományhoz képest ma már a nemek megoszlása kiegyensúlyozottabb, sőt néhol elnőiesedés is tapasztalható. Egyes szakterületeken ma is nagy aránytalanságokkal találkozhatunk, de ma már mind a férfiak, mind a nők javára.

A gyógyítás történetében valóban volt néhány száz év, amikor szinte kizárólag férfiak lehettek orvosok. A 14. századtól kezdve fokozatosan egyre nehezebbé, majd kis híján lehetetlenné vált a nők részvétele az egyetemi orvosképzésben. Ez a folyamat a 19. századig tartott, amikor az újonnan épülő kórházakban már nők alkották az ápolószemélyzet nagyobb részét, és így, fokozatosan – az ápolás oldaláról – újra teret nyertek a hivatásos orvoslásban.

Tekintsünk át néhány korai adatot, amelyek azt bizonyítják, hogy a nők jelentős szerepet töltöttek be a gyógyításban!
Egyiptom és Mezopotámia: nagy szerepük volt az orvosnőknek

Egy egyiptomi írásos emlék egy Peszeset nevű nőt említ, aki az orvosok felügyelőnője, valamiféle orvos-igazgató volt. Egy Kr. e. 3. évezredi, a 4. vagy 5. uralkodói dinasztia idején tevékenykedő, vezető beosztású nőről van tehát szó. Ismerve a nők megbecsültségét az egyiptomi társadalomban, joggal feltételezhetjük, hogy több orvosnő is működhetett az ókori Egyiptomban. Sokat elárul a gyógyítás megítéléséről, hogy milyen istenalakok képviselik az orvoslást. Imhotep, a férfi-isten mellett két istennő jelentős szerepet töltött be: Thoerisz, a bábamesterség istennője, akit víziló-fejű, lógó mellű nőalakként ábrázoltak, és Izisz, a varázsló-gyógyító, akihez könnyű szülésért fohászkodtak.

Az ókori Babilóniában és Asszíriában is sok orvosnő működhetett. A nők általánosan nagy szerepet kaptak a társadalmi életben: üzletasszonyokról, papnőkről, állami szolgálatban álló nőkről szólnak az írott emlékek.
Hellasz: a férfiak mellett néha a nők is gyógyítottak

Az ókori Görögországban már inkább férfiakhoz kötődött az orvoslás. Szervezett orvosnő-képzés nem volt sem Hellászban, sem Rómában, de kifejezetten nem is tiltották működésüket. A félig emberi, félig isteni származásúnak tartott Aszklépiosz az orvostudomány jelképe. Az ő feleségének, Épionénak a neve „fájdalomcsillapítót” jelent, és ez arra utal, hogy megmaradt a nők kapcsolata a gyógyítással. Aszklépiosz lányai: Hügieia és Panakeia – mind jelképes alakok – egy-egy tudományszakot személyesítenek meg. A szülésnek is istennője volt, Eileithüiának hívták (római megfelelője Lucina). Mind Hellászban, mind Rómában női irányítás alatt állt a bábaság intézménye. Nehéz azonban különbséget tenni a forrásokban említett szülésznők és orvosnők között. Több görög szerző írt arról, hogy nőgyógyászati bajokat, fejfájást, veszettséget, harmadnapos lázat és még sokféle betegséget bábák (ill. „gyógyító nők”) kezeltek. Tlósz szigetének polgárai például jutalom-szobrot emeltek egy Antiokhisz nevű doktornőnek.

Művelt hölgyek úgy is kapcsolatba kerültek az orvostudománnyal, hogy ők maguk nem gyógyítottak, de egészségügyi tanácsaikat megírták, és könyvüket még a kései utódok is forgatták. Ilyen művel járult hozzá hírnevéhez Aszpászia (Kr. e. 5. sz.), Periklész felesége is, aki a filozófia és politika művelése mellett publikálta szülészeti tanácsait is. A görög származású Kleopátra (Kr. e. 69–Kr. e. 30), Egyiptom királynője is megírta a maga nőgyógyászati művét, valószínűleg alexandriai orvosai segítségével és saját tapasztalatai alapján.

A bibliai, ószövetségi iratok említenek bábákat, akik csak szülésznők voltak, nem orvosok. A zsidó nők között később, a középkorban meglepően sok orvosnőt találunk. A hagyomány néhányuknak a nevét is megőrizte, például Rebecca Guarnának, aki a salernói orvosi iskolában tanult, és értekezéseket írt a lázfajtákról, a vizeletről és az embrióról. A középkorban Itáliában és Németországban is működtek zsidó orvosnők.

Korai középkor: professzornők is tanítottak

Meglepő, hogy a korai középkorban viszonylag sok doktornő neve bukkant fel az írásos emlékekben. Valójában a 15. század közepéig, ha nem is nagy létszámban, de elfogadott gyakorlat volt, hogy nők is részt vehettek az orvosképzésben. Különösen a salernói orvosi iskolához, majd a bolognai egyetem orvosi fakultásához kapcsolódva maradtak fenn orvosnők nevei.

A salernói orvosi iskola az első orvosképző intézmény volt a középkori Európában, feltehetően a 900-as években alakult a dél-itáliai Salerno városában, és a 11-13. században élte virágkorát. Oktatását koedukáltnak lehet tekinteni a viszonylag nagyszámú női hallgató miatt. Az ápolást nők végezték, és közülük a kiválóbbakat, tanultabbakat orvosnőnek címezték, és előadásokat is tartottak. Néhányuknak a neve is fennmaradt: például Trotula a 11. században élt, szülészeti-nőgyógyászati művet írt, Abella a „fekete epéről” és az ondó természetéről hagyott művet az utókorra. Constanza Calenda a 15. század első felében a salernói iskola egyik leghíresebb professzora volt.

A bolognai egyetem orvosi fakultását 1113 körül alapították. Tanárnői közül a legismertebb Dorothea Bocchi (1390–1436) professzornő volt. Más, korabeli egyetemeken is tanultak nők. Erről tanúskodik az a tény, hogy a párizsi egyetemről 1220-ban rendelettel próbálták kitiltani a nőket, de ennek valószínűleg nem sok foganatja volt, mert 1313-ban újabb rendeletet hoztak arról, hogy a sebészi mesterség gyakorlását csak a Párizsban tanult nőknek engedélyezik. A tiltó rendelet persze nem bizonyítja, hogy nők tömegei tanultak az egyetemen, hanem inkább csak arról lehetett szó, hogy szórványos jelenlétük is zavarta az egyetem vezetését.

Az sem volt ritka eset, hogy az orvosok feleségei vagy lányai kitanulták a mesterséget férjük vagy apjuk mellett, és gyakorolták is azt. Az említett Trotula is orvos felesége volt. Constanza Calenda, a 15. századi híres doktornő is orvos-családból származott. Az orvosfeleségek vagy -özvegyek néha mentesültek a nőkkel szembeni diszkriminációtól, és mint céhtagok művelhették és örökölhették férjük praxisát, műtéteket is végeztek.
Milyen szellemi képessége lehet egy nőnek?

Komnéna Anna (1083–1148) nem hivatásos orvosnő volt, hanem „csak” nemesi származású, művelt nő, I. Alexiosz bizánci császár lánya. Nagy érdeklődést tanúsított az orvostudomány iránt, az apja által alapított konstantinápolyi kórházban tanulmányozta az orvosi gyakorlatot. Apját súlyos betegsége idején maga ápolta. Ugyanennek a tanult, természettudományokban is járatos nő-típusnak a későbbi képviselője Luisa Oliva Sabuco (1562–1621) spanyol (kasztil) nemesasszony, aki 1587-ben egy könyvet jelentetett meg „Az emberi természet új filozófiája” címmel. Ez a mű orvostudományi fejtegetéseket is tartalmaz. Később azonban apjának tulajdonították a szerzőséget, mert kortársai (és az utókor) előítélete szerint egy nő nem lehetett képes ilyen szellemi teljesítményre.

Tudós szerzetesnők

A tudós apácák (és orvosszentek) jeles képviselője volt Bingeni Szent Hildegárd (1098–1179), aki a „Rajnai Szibilla” nevet kapta az utókortól. Zárdafőnöknőként kiterjedt levelezést folytatott, sokan fordultak hozzá a hétköznapi életet érintő bármilyen (köztük orvosi) tanáccsal. Rengeteg művet írt ill. diktált, életművében filozófiai, teológiai, költői, zenei és természettudományos munkák is szerepeltek. Két orvosi munkája közül az „Okok és gyógymódok” ismertette a diagnosztikát és a gyógymódokat, a „Physica” a növényi, állati és ásványi eredetű gyógyanyagokról és azok alkalmazásáról szólt. Receptjeit, gyógynövény-leírásait ma is tanulmányozzák, azok egy része ma is használhatónak bizonyul.

A férfiak szerepe szinte kizárólagossá vált a hivatalos gyógyításban a 15. század végétől. Ekkortól ugyanis mindenütt diplomához kötötték az orvosi működést. A diplomákat az egyetemek adták ki, ahol erre az időszakra megerősödött a nőkkel szembeni álláspont. 350 – 400 éven át – egészen az 19. század közepéig – a nők csak a nem hivatalos gyógyító gyakorlatban, illetve az ápolásban vehettek részt, főleg szerzetesrendekben vagy vallásos testvériségekben.

Kölnei Lívia
1. kép: Modern fantáziakép Komnéna Anna bizánci hercegnőről

Királyok bábái, bábák királynői