Talita

Keresztény női magazin

Régi karácsonyok regéi

régi karácsonyok regéiA legszebb regéket a valóság írja. Fekete István és más írók is megemlékeznek a régi karácsonyokról, amikor még a hó volt a normális időjárás, amikor ló vonta szánon közlekedtek, amikor a vacogtatóan korai ébredés, a lobogó gyertyák várakozása, az ádventi böjtös időszak után megérkezett a fény, a meleg – legalábbis a házakba –, és megterítették az ünnepi asztalt.

 

Gyermekkorom világa

Pedagógus szülők városi gyerekei voltunk, és épp a rossz emlékű és átkos „k” időkben voltunk kisgyerekek. Anyánk már kora reggel kiment a konyhába, és ott szorgoskodott. Apánk szintén egész nap tett-vett, nem értettük, mi céllal – hiszen az illetékes angyalok úgyis elhoznak mindent: karácsonyfát, ajándékokat, csak az ablakot kell nyitva hagyni nekik, nehogy bekoppantsák a fejüket.
A túlbuzgó iskolai nevelők szigorúan viszonyultak a karácsonyi ünnepléshez:
– Miért tanítják, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát? – vonták felelősségre nagybátyámat a gyerekei füle hallatára. – Lám, itt az iskolában is a gyerekekkel együtt állítjuk és díszítjük fel a fát.
– Lehet, hogy itt az iskolában így van, de nálunk a Jézuska hozza! – mondta nagybátyám mérgesen, majd sarkon fordult, és a gyerekeket kézen fogva elviharzott…

Amíg kisgyerekek voltunk, délután anyám kedves tanítványa jött értünk, és elvitt a templomba, ahol a nagyobbacska gyerekek pásztorjátékot játszottak. Hideg is volt, hamar megtanultuk a dalokat és a szövegeket, kicsit untuk is az előadást, de a program nem változott, be volt építve a karácsonyi programok közé. Tudtuk, hogy ha hazaérünk, nemsokára jön a Jézuska…

Amikor nagyobbak lettünk, már magunk is el tudtunk menni a templomba, sőt később mi is játszottunk a pásztorjátékban. Először csak kis angyalkák voltunk fehér ruhában, meg pásztorok a nagyatyám kucsmájában, de később, ahogy cseperedtünk, egyre komolyabb szerepet kaptunk. Én sihederkorban egészen Szent Józsefig rukkoltam elő, és kézen fogtam egyik társnőmet, aki Szűz Mária szerepét kapta. A lány különösképpen nem tetszett nekem, de az érintésében volt valami erő, máig is emlékezetes finom kamasz-erotika, amit akkortájt még pontosan nem azonosítottam, csak annyit, hogy jólesik Teri kezét megfognom, miközben másik karjábam a Jézuskát megjelenítő bepólyált játékbabát ringatja.

A pásztorjátékról hazatérve a szüleink még kicsit tettek-vettek a nagyszobában – „Segíteni kell az angyaloknak!” – ez volt a jelszó, és nekünk nemhogy kukucskálni, de még az ajtó közelében sem volt szabad állnunk, nehogy megzavarjuk az angyalok tevékenységét… – „Ismertünk egy családot, ahol a gyerekek nem fértek a bőrükbe, és a végén az angyalok mindent visszavittek!” – mondta a szigorú nagymama egyszer, mi pedig nem szerettünk volna így járni. Kis idő után, egy csilingelés jelezte, hogy igen, minden készen áll, az utolsó angyalszárnyak is kisuhantak, kilebbentek a tárva hagyott ablakon.
A csengőszóra bementünk. A fán lobogtak a gyertyák – anyám nagyon ragaszkodott az élő tűz titkához, nagyon sokáig gyertyák égtek a karácsonyfánkon még akkor is, amikor már villanyégőnk is volt. Ma, érett fejjel mélyen igazat adok neki – a villanyégők az egészet épp attól a misztikus varázstól fosztják meg, ami a lényege… És mindmáig csodálom, hogy hogyan sikerült a gyertyákat oly ügyesen feltenni a fára, hogy soha semmilyen baleset nem volt, sem az ágak, sem a díszek vagy a szaloncukrok nem fogtak tüzet.

A lobogó gyertyák fényében éneklés és imádkozás következett, és a közismert karácsonyi énekek után kezdhettünk játszani – csak röviden, mert pár perc múlva asztalhoz ültünk.

A Jézuska-mítosz úgy nyolc-tízéves koromban omlott bennem össze. A pásztorjáték abban az évben valamiért nem jött össze. Szüleink délután gyorsan lefektettek bennünket, és amikor már aludtunk, indult az akció. Nekem persze sikerült felriadnom akkor, amikor apám keresztülcibálta a fenyőfát a szobán. Nem voltam teljesen éber, épp csak kinyitottam a szemem egy pillanatra, majd aludtam tovább, és a tudatomban nyugtáztam a dolgokat: igen, igen, mégiscsak azoknak az osztálytársaimnak van igazuk, akik már azelőtt is sugdosták, hogy nincsenek itt semmiféle angyalok…

karacsonyirege2

A saját család új hagyományai

Felnőtt és apányi korba érve a karácsonyi szokások egy része megmaradt, más része nem. Magam nem a városban, hanem a Természetben választottam és építettem otthont, ezért nem küldhettem a gyerekeket templomba délután, viszont jöttek új szokások. Elhagytam szüleim imádkozási és közös éneklési hagyományát – viszont az ünneplőbe öltözést, az étkezések közös kezdését, az elcsendesülést, az egymásra nézést megerősítettem. Néha mégis énekeltünk, és a közismert karácsonyi dalokon túl sok adventi vagy karácsonyi népéneket elővettünk.

A karácsonyi ünneplés a két kisebbik lányom kisgyerekkorában mindig úgy történt, hogy reggel felkeltem, és begyújtottam a fatűzhelybe. Bár volt gáztűzhely is, legalább a legnagyobb ünnepeknek megadtuk azt a tiszteletet, hogy nem a nagyipar palackozott termékét, hanem magunk gyűjtötte fát használtunk, a magunk tüzén főztünk – fát vágtunk, gyújtóst aprítottunk, tüzet raktunk, gyufát gyújtottunk. Ez egyértelműen férfimunka, a karácsonyesti menü elkészítése az édesanyjuk feladata volt. Már napokkal korábban hazahoztam kocsival a fenyőfát – mindig földlabdásat, és az ünnep után ki is ültettem, de csak ritkán maradt meg. Volt olyan is, hogy a nyári szárazságban kért volna pár veder vizet, de volt olyan is, hogy a különleges fenyőt a környék szarvasai találták igen ízletesnek – az első évet még túlélte, de a második télen annyira megtépázták, hogy már sosem heverte ki. A karácsonyfát aztán a ház hátsó fertályába dugtam el, olyan helyre, ahová a kicsik sosem mentek.

A tűzön sokáig főttek az étkek – ebédkor csak valami igen gyors dolgot ettünk, legtöbbször főtt krumplit vajjal-tejfellel. Délután pedig, lehetőleg még világosban, amikor már majdnem mindennel készen voltunk, a gyerekekkel hosszas határszemlére indultam, hogy az illetékes angyalok a karácsonyfa díszítést is zavartalanul elvégezhessék. Megfogtam hát a kezüket, és mindenféle meséket mesélve elindultunk. Először a legtávolabbi pontra mentünk: karácsonyra nem kútvizet, hanem forrásvizet hoztunk, a falutól negyedórányi távolságból. Ez egyrészt ünnepi szertartás is volt, de a forrásvíz sokkal finomabb is a csapból jövő kútvíznél. A forráshoz vezető út mellett és a falu másik szélén is voltak fűzfák, amelyeken mélyebb szinteken is nőttek fagyöngyök. A fagyönggyel szívesen díszítettük a lakást, a lámpák köré is aggattunk, de minden egyéb akasztható kampóra is, képek szegeire, meg a bejáratra egy madzagra akasztva. A bő órás-másfél órás séta végén aztán forrásvízzel, fagyönggyel felszerelkezve érkeztünk haza, de a gyerekek kezébe adtam egy lobogó nádzászlót is, amit a házba belépéskor beleszúrtunk egy törött hőszigetelt tégla lyukába. Eddigre már általában az édesanyjuk feldíszítette a fát, minden egyéb teendőt elvégzett, és lényegében csak mosakodás, terítés meg ünneplőbe öltözés volt hátra.

karacsonyirege3

Szétszóratva…

A pár nyugalmas év hamar letelt – az édesanyjuk különféle okokra hivatkozva a tanyáról a közeli kisvárosba költözött, el is váltunk – én viszont maradtam. A gyerekek pár órára jöttek, ha elmentem értük. Mindent egyedül csináltam – nem ritkán könnyek között –, de megerősített a tudat, hogy délutánra muszáj mindennel kész lennem, hiszen ha törötten is, de megint együtt leszek a gyerekekkel, együtt ünneplünk.

Reggel előkészítettem a szentesti menüt: korhelyleves gazdagon, sok kolbásszal, amit igen sokáig, hat-nyolc óráig is főzünk, hogy az ízek igazán jól összeérjenek estére. Feltettem a káposztát a fatűzhelyre, mint a régi időkben, és szorgalmasan tüzeltem alatta. A másik családi menüelem a mákos guba, amit anyám tótosan bobájkának mondott. Korábbi időkben ehhez mindig kifliket hoztunk, de az egyedüli időkben ez is változott. Tésztát gyúrtam és szaggattam – guba helyett nudli lett belőle, majd a tésztákat kifőztem, tepsibe raktam, mákkal, tört dióval, mazsolával, almával megízesítve sütőbe tettem. Napközben, amíg a vacsora a tűzön rotyogott, kitakarítottam, begyújtottam a nagy kályhába, felállítottam a karácsonyfát, feldíszítettem, ajándékokat tettem köré…

Az egyik karácsonykor elment a villany. Zúzmarás reggel volt – a jég súlyától szakadt le a villanyvezeték –, délre nagy pelyhekben esni kezdett a hó, majd hamarosan egyre vastagabb vakító fehér kristályos lepel borított be mindent. Valami gyors ebédet is ettem – az ünnepi előtti napon, a Szenteste előtti délben a régi időkben még böjt is volt, amiből mostanra már csak a szegényesebb étkezés maradt –, este úgyis dúsan terített asztalhoz ülünk. Délután tehát kocsiba ültem, hogy hazahozzam a kislányaimat az édesanyjuktól. Ők már korábban külön is ünnepeltek, és szó volt arról is, hogy a volt feleségem is hazajön a legutolsó közös otthonunkba, legalább egyszer egy évben, karácsony este, a gyerekek kedvéért, akik teljesen fel voltak dobva a lehetőségtől. Mindenesetre őt is várta a fa alatt valami apróság.

A hó kb. arasznyi volt itt a tanyán, kint az aszfaltos úton is. Hóláncot nem kellett kötnöm: az összkerékhajtás jól vizsgázott, kellemesen enyhe tempóban sikerült eljutnom a 15 kilométerre fekvő kisvárosba a lányokért. Az édesanyjuk az indulás előtti percben azonban meggondolta magát, így nélküle indultunk vissza. Nem volt semmi gond, bár az emelkedőnek kicsit neki kellett futni. A frissen hullott hó mindenesetre jól tapadt, a kocsi meg se csusszant, egyenletesen felfutott az emelkedőkön. A mindent beborító porcukor elragadó látvány volt, a gyerekek is nagy élvezettel bámulták a fák ágain megülő hópamacsokat és a fényszóró fényében szikrázó réteket és mezőket, és csatakiáltásban törtek ki egy-egy felriasztott őz, szarvas vagy más állat láttán.
Ahogy beértem a faluba, furcsa érzésem támadt. Az ismert tanyák ablakszemeinek egyike sem világított. Még a szomszédomnál sem volt fény, pedig nála nagy, közös, családi ünnepet tartottak. Kiszállva a kocsiból, a ház előtt a mozgásérzékelős lámpa sem gyulladt fel, és a karácsonyfa égői sem égtek, pedig szándékkal felgyújtva hagytam őket. Gyorsan megkerestünk hát néhány gyertyát, mécseseket gyújtottunk, és ebben a fényben kezdték a gyerekek keresgélni az ajándékokat. Elfogyasztottuk a karácsonyesti menüt, utána pedig estébe, sőt éjszakába nyúló gyertyafényes társasjáték-partit csináltunk, hogy aztán együtt feküdjünk le aludni.


Kisfiam emlékével ünneplünk

Sok-sok víz lefolyt azóta a Dunán is, meg a Dráván is… Milyen lesz az idei karácsonyom? A lányaim felcseperedtek, és párás szemmel gondolnak vissza a gyerekkori karácsonyokra. A villany nélküli este után sokáig azt hitték, mennyire szeretek velük „Ki nevet a végén” játékot játszani – mára rájöttek, hogy igen, lehet, de ott és akkor valami egészen másról volt szó.
Hol is vannak a karácsonyi angyalok? Talán ma már pontosabban értik: mi magunk vagyunk az angyalok azzal, hogy időt szánunk a rohanásban a megállásra, a világméretű szétszóratásban az összegyűlésre, és együtt ünneplünk. Az ajándék sokadlagos dolog, egy jelkép csupán, gyerekek esetében pedig gyakran amúgy is szükséges beszerzendő dolog, ruházati cikk, sportszer vagy más.

A házban ma többen lakunk – utóbb ismét gyermekem született, aki féléve távozott közülünk. Ez az első karácsony nélküle, és az első karácsony, amit háromévesen már élvezne ő is. Karácsonyi angyalként teljesen biztosan várjuk őt is – csak a feje be ne koppanjon az ablakon –, még akkor is, ha már csak az emlékeinkben, a beszélgetésünkben lehet jelen, és akkor is, ha tudjuk, nem maradhat sokáig – dolga van, más gyerekek is várják –, és hamar el kell megint engednünk…

Kedves álmot hogy szerezne szülöttjének
Szűz Mária így énekel kisdedének
Én es szépen zengek néked gyöngyvirágom
Hunyd bé fényes szemecskédet aranygyágom

Köszöntlek a pásztorokval kis Jézuskám
Imádlak az angyalokval kis fiacskám
Én es szépen zengek néked, gyöngyvirágom
Hunyd bé fényes szemecskédet aranygyágom

Ha lehetne a szüvembe fogadnálak
Ha lehetne a lelkembe bézárnálak
Kebelembe vetnék ágyat, gyöngyvirágom
Lelkem lenne lakóházad, aranygyágom
(“Kedves álmot…” – gyűjtötte Kallós Zoltán és Pávai István Moldvában, Lészpeden, 1992-ben.) 

 

Farkaslaki Ábel

1. kép,  2. kép , 3. kép

A szerző korábbi írásai a Talitán:

Apám regénye 1.

Apám regénye 2.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162