Samsara
Halvány emlékeim voltak a húsz éve látott Barakkáról. Valami olyasmi, hogy nincs benne szöveg, mégis a látvány és a zene annyira lenyűgözött, hogy érdemes volt megnézni.
Ezért kíváncsian ültem be Ron Fricke újabb, öt éven át forgatott mozijára.
A film címe: Samsara, ami annyit jelent, hogy „az élet megállás nélkül forgó kereke”. Keleten találjuk magunkat, Tibetben, ahol fiatal szerzetesek bámulják idősebb társaikat, akik színes homokból nagy gonddal mandalát készítenek.
Aztán sivatagot látunk – éjszakai, hajnali, reggeli, déli, délutáni, esti fényben-árnyékban. Hidegben, melegben, ahogy Isten láthatja – csöndben.
Majd repülőgépen szálguldunk szírtek között, még mindig a homok a főszereplő – valaha emberek lakta házakban nézünk körül, amit most a homok birtokol. Szökőár utáni állapot valahol Japánban: halott bevásárlóközpontok, könyvtárak, gyerek– és kamaszszobák. Majd tényleg egy halott – egy szőke kisfiú – üvegkoporsóban. A haj és a köröm tovább nő…
Most keletről nyugatra repülünk, a gótika csúcsívében keresztelőknek leszünk tanúi. Gyerekek, akik sírnak vagy nevetnek, miközben megkeresztelkednek. Később látunk buddhistákat, keresztényeket, mohamedánokat, zsidókat a siratófalnál, és afrikaiakat teljes harci díszben. Nagyvárosokat úszómedencével, és szegénytelepeket egészen közelről. Kislányt, aki kopottas fésűjével még kopottabb tükrében szemléli önmagát. Vajon szépnek látja-e? Reményből élő fiatalok, akik most, a reménytelenségben szemétgyűjtésből tengetik életüket.
Nagyüzemeket látunk, ahol állatok tetemét nyakig beöltözött emberek dolgozzák fel, a mozdulat, ami egyvalakire esik, minden percben, órában, napban, hónapban: ugyanaz. Hol van már a céhekben szerzett tudás? Az egészet átlátó mesterember felelőssége? A képek az sugallják, felcserélhető vagy. Hogy mégsem annyira, azt csak a tekintetek árulják el. A szemek, amiken Ron Fricke kamerája sokszor és sokat időz. És ami a gumibabáknak nincs. Igen, gumibabákat is látunk, hiszen sokunknál a szexualitás, mint énvédő mechanizmus működik. Egyszerűen stresszoldás, kihagyva a másik és önmagunk méltóságát, amely az őszinteségre való képtelenségünk eredménye. Honnan ez az egész? Lehet visszamenni anyáinkhoz, nagymamáinkhoz. Ron Fricke vissza is megy, egészen Afrikába, ahol sokan élnek ősbizalomszerű állapotban. Az anya kisbabával a hátán, a nagynéni, vagy nagyobb testvér egyszerűen csak testközelben. Pilinszky által sokszor leírt: jelen-létnek lehetünk tanúi.
Aztán harcosok jönnek, fegyverek, töltények, és kontraszként egy torz arcú ember zakóján kitüntetésekkel.
Ha én vágtam volna a filmet, kihagytam volna a felvonulásokat, és az elejéről a végére tettem volna az elhagyott otthonokat. Merthogy tíz perccel több ez az egész, mint ami – számomra – befogadható.
A zárlat azonban tetszik: újra megjelenik az immár kész mandala, amit a szerzetesek finom mozdulatokkal visszadnak a Teremtőnek.
Még a mozi elején törénik egy performance: egy bürokratának elege lesz a fogyasztói társadalomból, arcára földet ken, maszkja alól harci csíkok bukkanak elő.
Kilencvenkilenc perc tömény látvány után úgy gondolom, hogy Ron Ficke-nek is elege van a fogyasztói társadalomból, valószínűleg ezért csinálta meg a filmjét. Ami mint tett, mégis elválaszthatatlan fogyasztói létünktől, hiszen mozikban vetitik, pénzt fizetnek az emberek azért, hogy láthassák. Tehát mégiscsak üzlet az az egész, és így számomra gubanc van valahol. Milyen szép az a másik történet, ami egy fotóriporterrel esett meg, aki az afrikai szegénység fotózása közben/után felhagy ezzel az egésszel. Mert nem kivülálló szeretne lenni, hanem cselekedni szeretne. De ez már tényleg egy másik történet.
Konkoly Edit
Filmkritikáinkból:
Tweet