Talita

Senkik, bénák, lúzerek – keresztények között

Egy ateista felvetés szerint az egyháznak a mai posztmodern és szekuláris világban már semmi szerep nem jut. A tudomány túllépett rajta, a politikába jobb, ha nem avatkozik, a művészetek pedig saját eszközeikkel jobban képesek kifejezni az emberi érzelmeket, mint a vallás. Az egyház ezért ide-oda csapódva keresi helyét, s tulajdonképpen feleslegessé vált.

Tényleg: mi az, amit csak az egyház tud?

Zenélni és énekelni, színdarabokat bemutatni, könyveket kiadni – a nyugati demokráciák társadalmi szerkezetében mindezzel a kultúra művelői foglalkoznak. A lelket ápolni, gondozni, gyógyítani – egyre inkább a pszichológia és különféle segédtudományai feladata. Segélyezni, jótékonynak lenni és karitatív kezdeményezésekbe fogni: ehhez nem kell feltétlenül a vallás, elég az is, ha kellőképpen szociálisak vagyunk. Tanítani, oktatni és nevelni – elvileg erre szolgál a minden hittől független, szekuláris iskolarendszer.

Úgy néz ki tehát, az egyház körül elfogyott a levegő. A modern nyugati társadalmakban minden kérdésre van már adekvát válasz, minden területnek rendelkezésére állnak a szakmai felelősei, a szükséges kvalitásokkal bíró, dedikált emberei. Most tehát, hogy a részletek a helyükre kerültek, sebességbe tehetjük magunkat és boldogan száguldhatunk előre, a vallásmentes jövő útján.

De nem száguldunk. A társadalom ugyanis boldogtalan.

Ennek a boldogtalanságnak nyilván komplex okai vannak. Ám kétségtelen számomra, hogy az okok közül az egyik az, hogy a hit, mint generátor egyre inkább hiányzik belőle. Ahogy az egyébként ateista Marosán György éleslátóan elismerte egyik írásában: „ha egy társadalmat megfosztanak a vallástól, azt éppen úgy megszenvedi, mint ha más intézményétől – mondjuk a piactól – fosztanák meg”. Tapasztalat, hogy azokban a társadalmakban, ahol a vallás háttérbe szorul, hamarosan kifejlődnek olyan valláspótlékok, melyek megpróbálják helyettesíteni a hitet, de ezt eltorzulva és kevésbé hatékonyan teszik, mintha az eredeti állapot fennmaradt volna. Éppen ez a tapasztalat mutatja, hogy a hitnek igenis van saját szerepe, saját helye a világban, legyen az bármennyire is modern, bármennyire szekuláris.

A probléma szerintem ott van, hogy a vallásos hit helyét rossz módon keressük. Egyetlen szegmensben akarunk neki teret találni, mintha egy jól behatárolt területet birtokolhatna, de a hit természeténél fogva nem így működik. A hit nem akarja a kultúrát, a szociális munkát, a politikát vagy a tudományt kiszorítani vagy felváltani, hogy így helyet csináljon magának, és ezáltal neki is szerep jusson a társadalomban. A hit sokkal inkább valami olyan dinamika, ami ezeket a területeket áthatja és ráirányítja az emberek figyelmét az anyagi fogyasztáson túli perspektívákra. Lerágott közhely, hogy az emberi lény homo religiosus, azaz alapvetően vallásos beállítottságú. Ahogy az ismert vallástudós, John Bowker megjegyzi, ez azt jelenti, hogy a hit nem csupán egy-egy részét érinti az ember személyes életterének, hanem a teljes életét. Ezért látjuk azt, hogy a hit, túllépve az egyénen, mint társadalmi jelenség nem csupán egy csendes sarkot kíván magának, egy saját szobát, hanem formáló erőként képes hatni a kultúrára, politikára, oktatásra, tudományra egyaránt.

A hitnek – keresztényként pedig az evangéliumnak – ez a mindenen átívelő természete az oka, hogy a keresztény egyház – ha valóban Krisztust követi és az Ő elvei szerint működik – képes mindenféle embert megszólítani. Isten szeretete, az anyagi értékeken túli vágy, az ember sóvárgása az élet értelme iránt és sok más fontos jellemző nyújtja azt a közös élményt, ami az egyház falain belül összehozza egymással az autószerelőt és az agysebészt, a kőművest és a pilótát, a háziasszonyt és a színészt. Sokszor mondják, hogy az egyház tele van szerencsétlen, alulművelt, tudatlan és befolyásolható emberekkel. Ez teljesen igaz: az ellenkezője elszomorító volna. Az egyháznak ugyanis egyenesen feladata, hogy befogadja a máshová nem illő, botladozó embereket. Ha valamennyire a helyén van, akkor ez éppen azon látszik, hogy zsúfolásig telt a sérültekkel és bicebócákkal. Ez az egyik, amiben az egyház jó tud lenni, a szerencsétlenek összegyűjtése. Nem szégyen ez, hanem dicsőség, olyan dolog, ami okot ad az örömre.

Sokan gondolkodtak már azon, hogy Nagy Konstantin császár, aki 313-ban megszüntette a keresztényüldözést, miért éppen a kereszténység mellett tette le voksát? Egy elmélet szerint, melyet a kereszténynek nem mondható Robert Wright írt egyik könyvében, Konstantinnak olyan vallásra volt szüksége, ami kohéziós erőként összetartja a Római Birodalmat. A kor egymással versengő hitnézetei közül a kereszténység esetében látta azt, hogy az nemre, korra, világszemléletre való tekintet nélkül mindenkire nyitott, aki Krisztushoz szeretne közeledni. Elképzelhető, hogy a császár ezért gondolta úgy, egy ilyen hit csak javára lenne egy olyan társadalomnak, ami etnikailag és világnézetileg is elképesztően színes. Vajon hiú ábránd, hogy a mai világban a nem hívő emberek ugyancsak észrevegyék, hogy a vallás nem egy adott terület birtokosa akar lenni, hanem átfogó kötőanyag, ami ha jól működik, az összképet egyben tartja?

Sytka

Nyitókép

Kapcsolódó cikkeinkből:

Önvédelem keresztényeknek

Kereszténynek lenni – egyre nagyobb gáz