Serendipity
Erre a kifejezésre úgy tizenöt éve bukkantam rá. Nagyon szépnek találtam a szót. Kóstolgattam, ízlelgettem, de akkortájt még nem volt oly’ fejlett a „gugli” sem, hogy csak úgy bebillentyűzve e szót, megtudjam a jelentését, s az itthoni értelmező szótárainkban sem szerepelt.
Kis híján el is felejtkeztem róla, de egy szép napon a „Zuram” egy újonnan vett angol értelmező szótárban végül is rálelt egy nyúlfarknyi magyarázó mondatra, mely így hangzik:
„Az a természetes adottság, hogy véletlenül érdekes és értékes dolgokra bukkanunk.”
No, ez a gondolat is nagyon megtetszett.
Erre az adottságra szert tennék, ha lehet – gondoltam. Attól a naptól kezdve elkezdtem csendesen figyelni…
Majd azt vettem észre, hogy az emberek, a tárgyak, a jelenségek elkezdték teljes valójukban megmutatni magukat. Lehet, hogy ez korábban is így volt, csak nekem nem volt rá szemem-fülem-izlelésem-tapintásom-szaglásom. Apró részletek kerültek a helyükre a fejemben és az életemben.
„A dolog minden átmenet és figyelmeztetés nélkül, látszólag minden ok nélkül, bárhol és bármikor bekövetkezhet.” (Ken Wilber)
A „Nagy Egész” felől nézve-hallva-ízlelve-tapintva-szagolva – ezek lettek a dimenziói szemlélődésemnek. Időközben azért megtudtam, hogy az öt érzéken túl még legalább öt létezik: a nappal és az éjszaka közti különbség érzékelése (tobozmirigy), az egyensúlyérzékelés (fül), a másik nem érzékelése (ferromon-receptorok), s meglepetésként az intuíció és a telepátia is az érzékek közé tartozik. Kezdett kitágulni tehát a tér-idő, s ehhez még a szobából sem igen kellett kilépni. Azt vettem észre, hogy eddigi csekélyke tudásom a világról egy gömbfelület mentén tágulva egyre nagyobb felületen érintkezett a nem tudással. Az a tény is lenyűgözött, hogy még az a bizonyos csillagos ég is határtalan, amelyet eddig sztereotipikusan végső határként neveztem meg.
Az ablakon való ki/betekintés című fotósorozatom lett az egyik jelentősnek gondolt tettenérésem serendipity ügyben, mely egy ablakcserével és a hozzá kapcsolódó asszociációs képelemzéssel indult el. Majd gyűltek a képek ebből a világból. Mára közel 70 képből áll a sorozat, mely naponta gyarapszik.
Van, amelyikhez hang is társul.
A lényeg, hogy egyszer csak a dolog minden átmenet és figyelmeztetés nélkül, látszólag minden ok nélkül, akkor és ott és bekövetkezett – ahogy Wilber mester megjósolta.
S mit ad Isten, a gyerekek Jézuskája „véletlenül”e fényképeimből válogatott nyomatot hozta nekem Karácsonykor.
„Az alkotó ember előtt végtelen a tér. De ha tudásunkat nem is használjuk fel feltétlenül újabb alkotásra, akkor is minden ismeret még gyönyörűbbé teszi előttünk a világot.” (Öveges József)
Antalffy Yvette
Tweet