Sikeres házasságok 3. rész – „Nem a véletlenekben, hanem a gondviselésben hiszek”
Tuzson–Berczeli Péter és Anikó találkozása mesébe illő volt. Közös életük is példaértékű, bár nem hétköznapi az átélt megpróbáltatások miatt. Szenvedni azért kell, hogy gőgünket levetkőzve meglássuk az Istent, mondják a teológusok. Nem tudom, hogy így van-e, de Péterrel beszélgetve meghatódást és féltést éreztem. Vagy inkább lelki tisztulást?
– Hogyan lettél képzőművész?
–Tizenhárom éves koromban elmentem a marosvásárhelyi Rózsák terén lévő templomba, és megbeszéltem Istennel, hogy képzőművész szeretnék lenni. Művészeti általános iskolába, majd művészeti szakközépiskolába jártam. Tizenhat éves koromban, tanáraim támogatásának köszönhetően a marosvásárhelyi Apolló Galériában állíthattam ki először a képeimet. Akkoriban ez hallatlan nagy dolognak számított. Megízleltem a sikert, és ez megerősített. A bukaresti főiskolára nem vettek föl, de nem éltem meg kudarcként, mert festő szakra akár háromszázan is jelentkeztek. Behívtak katonának, ahol másfél évig kitartóan küzdöttem az életben maradásért…
– Mikor ismerkedtetek össze Anikóval?
– Húszévesen leszereltem, utána háromnapos kirándulásra Budapestre jöttem, akkor találkoztunk. Anikó egy közös ismerősünknél nagy áhítattal és elismeréssel nézegette az én festményeimet. A barátom mondta neki: „Kisasszony, ha ennyire csodálja ezeket a képeket, be is tudom mutatni élőben az alkotójukat!” Első látásra szerelmesek lettünk. Második nap feleségül kértem, és ő igent mondott. A környezetünk nagy megrökönyödésére kitartottunk a döntésünk mellett.
– Hogyan tudtátok a kapcsolatot tartani?
– Ezt az idilli egymásra találást hároméves, hősies szerelmi korszak követte. Romániából nem utazhattam Magyarországra, ezért Anikó kéthetente vonattal utazott hozzám Marosvásárhelyre. Oda-vissza 1200 kilométer. Néhány órára láthattuk és erősítettük egymást, és már indulnia is kellett haza. A pályaudvaron töltöttük a legtöbb időt, és betéve tudtuk a menetrendet. Közben kérvényeztem az áttelepülési és házassági engedélyemet, amit hosszú idő után kaptam meg. 1989-ben, a házasságkötés után Kunszentmiklósra költöztem, ahol Anikó könyvtárosként dolgozott. Szolgálati lakásban laktunk. Később Dunakeszin örököltünk egy romos házat, amit évekig építgettünk, szépítettünk.
– Beszélj Anikóról: milyen jellem, mivel foglalkozik?
– Matematika-könyvtár szakos középiskolai tanár, tanított is iskolában. Dolgoztunk együtt szociális munkásként, hajléktalanokat gondozó és hátrányos helyzetű gyerekeket segítő alapítványoknál. Másfél évtizede kormánytisztviselő. Életem legnagyobb ajándéka a hitem és a gyerekeim mellett: Anikó. A természete teljesen ellentétes az enyémmel – azt is mondhatnám, hogy ő a jobbik énem. Mellette tanultam meg igazán élni. Én pesszimista, már-már bántóan precíz ember vagyok. A művészi alkotó munka folyamatos elégedetlenségből táplálkozik, örökös útkeresés, tépelődés, bizonytalanság jellemzi. Ezt ellensúlyozza Anikó, aki mindig derűt és biztatást ad.
– Hogyan alakult Magyarországon a művészi pályád?
– Romániában attól kezdve, hogy beadtam az áttelepülési kérelmet, mellőztek. Magyarországi átköltözésemet úgy éltem meg, hogy otthonról haza költözöm. A Szegedi Tanárképző Főiskolán rajzszakos tanári diplomát szereztem. Megtisztelő volt számomra, hogy az ottani tanárok kollégának tekintettek, akkor már benne éltem a művészeti élet forgatagában. Ösztönösen elszigeteltem magam az úgynevezett „erdélyi vonaltól”, én a saját utamat jártam. Minden elismerést megkaptam, amit egy képzőművész csak kívánhat. Hálás vagyok az Úristennek, hogy nem hagyott el a siker közepette, és én se veszítettem el őt. Tisztában voltam „eszköz-létemmel”. Rájöttem, hogy akkor lehetek folyamatosan boldog, ha vágyaimat az elérhető dolgokra tudom korlátozni. Nem voltak túlzott anyagi elvárásaim sem.
– Aggódtál időnként, hogyan fogod eltartani a családodat?
– Előfordult. Tudathasadásos helyzet, hogy az üzlet lényege a profit, a művészet lényege viszont az érzelem. Egyik a másik megrontója. Ráadásul az, hogy megvesznek-e egy műalkotást vagy sem, semmit az égvilágon nem tesz hozzá a szellemi értékéhez. Az én esetemben azt sem mondhatja senki, hogy „savanyú a szőlő”, mert bár nagyon lassan és keveset festek, az Úristen anyagi téren is a tenyerén hordoz.
– Volt az életedben néhány év, amikor a művészi pályádat felfüggesztetted. Minek a hatására döntöttél így?
– Minden törvényszerűség megingott, amit addig követendőnek és elérendőnek véltem. Kiderült, hogy hároméves fiunk, Tamás, súlyos cukorbeteg. Először föl se fogtuk, hogy ez mivel jár. Anikó akkoriban ment vissza dolgozni, ezért kézenfekvő volt, hogy én, aki otthon dolgozom, a munka mellett Tamást fogom gondozni. Hetek alatt világossá vált, hogy a kettő együtt nem megy. Egyszer beültünk Tamással az autóba, rohantunk, hogy beadjunk egy képet Szentendrére, a MűvészetMalomba, és a fiam rosszul lett a hátsó ülésen, én meg nem tudtam azonnal segíteni neki, mert nem tudtam leállítani az autót. Nem volt a közelben leállósáv. A második ilyen helyzet után úgy döntöttem, hogy feladom a közéletet, a művészi pályát. Az alkotói kedv is megszűnt bennem, olyan mélyen sérült a lelkem. Az Úristen gyomorszájon vágott, hogy térjek magamhoz – pontosabban nem biztos, hogy ezért tette, de én akkor magamhoz tértem. Az addig rám zúduló szakmai siker nyilvánvalóan megelőlegezett siker volt, hogy később, a megpróbáltatások idején ne bánkódjak azon, mire vihettem volna. Lementem a műterembe, lehúztam a redőnyöket, és tíz évig ott porosodott minden, amit félbehagytam.
– Tamás számára te, vagyis ti jelentettétek az életben maradás feltételét.
– Olyan kötelék alakult ki közöttünk, ami e nélkül soha nem jöhetett volna létre. A fő áldozat persze ő volt. Kisgyerekként naponta tízszer-tizenkétszer szúrtuk meg a kezét a mérés miatt, napi ötször inzulin-injekciót adtunk neki. A mozgás, a bevitt szénhidrát és az inzulin arányát úgy kellett számára meghatározni, mintha egy láthatatlan kötélen egyensúlyozna. Nekünk, szülőknek kellett őt vezetnünk. A háziasszonyoknak el tudom mondani, miből áll nálunk a főzés: grammra lemérem a répát, a cikk fokhagymát, petrezselymet, zellert, kiszámolom, hogy ez mennyi szénhidrátot jelent, megfőzöm, szétválogatom, újra lemérem, kiszámolom, hogy abban mennyi szénhidrát van, végül kiszámolom, hogy ha 16 gramm szénhidrátot kell ennie, akkor mennyi ételt adhatok neki. Ha lementünk sétálni a Duna-partra, csomagoltunk olyan ételt és olyan italt, ami akkor kell, ha lemegy a cukra, és olyan ételt-italt, amit akkor is ehet-ihat, ha magas a cukra, vagyis minden eshetőségre föl kellett készülnünk. A mai napig egy ilyen „egységcsomag” elkészítése két-három órás munka valamelyikünknek. Ahhoz, hogy ő közösségbe, óvodába járhasson, óránként be kellett mennem hozzá, ellenőrizni az értékeit. Ezt lehet türelmetlenül is és szeretetteljes gondoskodással is tenni.
– Néhány éve tettél egy érdekes kitérőt. A régi ismerőseidet meglepte ez az útkeresés.
– Anikóval úgy döntöttünk, valahogy mégiscsak le kell kötnöm a szabad szellemi kapacitásomat, de egészen más téren, mint addig. Jelentkeztem a Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának menedzser szakára, és 2008-ban végeztem. Jog, közgazdaságtan, szociológia, szociálpolitika… Szakmai gyakorlatra elmentem egy multi céghez, és hamarosan több osztály menedzsere lettem. Másfél év múlva már tudtam, hogy nem akarom ezt csinálni. Ebben az egészben megint az Úristen kegyelmét láttam: bizonyította nekem, hogy bárhová megyek, sikeres lehetek, de valami hiányzik. Nem tudtam azonosulni azzal a neoliberális közgazdaságtanon alapuló, profitmaximált világgal, amely az alkalmazottakból a haszon érdekében ki akar taposni mindent. Kezdetben nyolc, majd tizenkét-tizennégy órákat dolgoztam, és éjjel 3-kor gyomorgörccsel ébredtem a 280 milliós felelősség miatt. Nem értették a kollégáim, miért jövök el a nagy karrier és siker küszöbén, de én pontosan tudtam. Az ember azt hiszi, nélkülözhetetlen a hivatásában. A valóság viszont az, hogy jelenlétem hiánya a művészvilágban úgy töltődött be, ahogyan kihúzom az ujjamat a vízből – és ugyanez igaz volt a gazdasági életre is. Már tudtam, hogy nem volt helytelen az az út, amin korábban jártam. Ráadásul Tamás egészségügyi értékei is romlottak, tehát világos volt, hogy nem lazíthatunk az odafigyelésen. Közös döntéssel folytattam az otthoni művészi munkát.
– Úgy tűnik nekem, hogy visszatérésed a művészi pályához jóval nagyobb tudással, bölcsességgel párosul, mint régebben.
– A nehézségek a fölösleget koptatják le az emberről. Addig csiszolódunk, amíg végül kiviláglik valódi lényegünk. Önmagunk szemléletéhez is kell az a távolság, ami a műalkotások befogadásához elengedhetetlen.
– Hogyan érintett az, hogy a másik gyermeked is megbetegedett?
– Éppen újra rendeződni látszott az életünk, amikor kiderült, hogy Bernadettnek rosszindulatú szemdaganata van. Sokkolt minket a helyzet, amit még nem is lehet múltnak nevezni, bár a debreceni szemklinikán sikeresen megoperálták. Első indulatomban az fogalmazódott meg bennem, hogy az Istennek hadat üzenek. Méltatlannak és igazságtalannak éreztem, ami történt, és sok napba telt, amíg némileg feldolgoztam. Azután mindnyájan beláttuk, hogy ez már annyira nyomorult helyzet, ahonnan csak az Ő segítségével juthatunk ki.
– Mesélj egy kicsit a gyerekeidről!
– Bernadett 1994-ben, Tamás 1998-ban született. Bernadett vidám és kitartó azokban a dolgokban, amik meggyőződése szerint jók. Szeret fényképezni. Képes áldozatot hozni azért, hogy vasárnaponként a fél nyolcas és a tízes misén is ott legyen, mert szívesen ministrál. Szombatonként önkéntesen részt vesz a Mária Rádió ima-felvételein, a középiskolai szeretetszolgálat keretében pedig egy nagycsaládhoz jár, gyerekekre vigyázni. Melegszívű, kiegyensúlyozott.
Tamás normakövető, tudja, hogy a szabályt azért kell betartani, mert őt szolgálja. Élethelyzetéből adódóan nem csak a korának megfelelő ismereteket szerezte meg. Négyévesen megkérdezte, inzulin nélkül meghalna-e. Rám hárult az a hálátlan feladat, hogy igennel válaszoljak neki. A következő kérdése az volt, hogy a mennyországban is cukorbeteg lenne-e – mondtam, hogy nem. Nyilván ez így szívszorító, de ő csak a pozitív kiutat kereste a helyzetéből. Tudatosítani kellett benne minden szörnyű mellékhatást, ami a cukorbetegség miatt bekövetkezhet, de én megígértem neki, hogy mindez nem történik meg, ha betartjuk a szabályokat. És kőkeményen betartjuk! Ez az ára annak, hogy ő ma az egyik legjobb állapotú cukorbeteg gyerek Magyarországon. Négyéves volt, amikor a rádióban hallott valamit a klónozásról. Megkérdezte, hogy őt újra tudnák-e így teremteni, és akkor is cukorbeteg lenne-e. Azt válaszoltam, bizonyára újra lehetne alkotni, és talán nem lenne cukorbeteg, de… – és ő egészítette ki, hogy „az nem én lennék, mert az emlékeim nem lennének ott”.
– Sok házaspárt a nehézségek elmarnak egymástól. Hogy lehet, hogy ti a sok megpróbáltatás ellenére együtt vagytok?
– Bennünk meg se fordult, hogy egymás nélkül is lehetünk. Döbbenetes egyébként, hogy a cukorbeteg gyerekek jelentős része csonka családban él! Nem a véletlenekben, hanem a gondviselésben hiszek, és ez vonatkozik az egymásra találásunkra is. Emiatt talán úgy tűnhet, hogy nekünk felhőtlenek a mindennapjaink, de nem így van: folyamatos gyötrődés, belső válságok jellemzik, amiken megpróbálunk úrrá lenni. Itt nem lehet egyéni csatákat vívni, közösen teszünk egymásért, lemondva az egyéni érdekeinkről. Együtt minden sikerül.
Tuzson-Berczeli Péter: festőművész, grafikus. Alkotásai fellelhetők számos hazai, külföldi köz- és magángyűjteményben. Az elmúlt évtizedekben közel 150 egyéni és közös tárlaton láthattuk. Tagja több rangos képzőművészeti szervezetnek. Számos szakirodalmi elemzés mellett a Kortárs Művészeti Lexikonban és a Wikipédiában olvashatunk művészetéről. Anikóval 22 éve házasok, két gyerekük van, Bernadett (17 éves) és Tamás (13 éves).
Kölnei Lívia
Tuzson-Berczeli Péter honlapja: www.tuzsongaleria.hu
A szöveg közben látható festmény:
Tuzson-Berczeli Péter: Archeologia. 18×24 cm, akril, vászon. 2008 Magántulajdon, USA
Sorozatunk további részei:
“Viseljétek el egymást szeretettel!”
“Meg kellett dolgoznom a hűségemért”
Tweet