Simone Weil – A szeretet kiváltságosai
Ha Isten nem lenne jelen, sohasem üdvözülhetnénk.
“Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit.” (Jn 1,29)
“Véges lények vagyunk; a bennünk levő rossz szintén véges – így abban az esetben, ha az emberi élet még továbbnyúlna, teljesen bizonyosak lehetnénk, hogy egy napon, még ezen a világon, minden rossztól megszabadulnánk.
A Miatyánk kérései végtelenül egyszerűek. Ha nem másért mondjuk el a Miatyánkot, csak azért, hogy figyelmünk tőlünk telhető teljességét szavaira sugározzuk, majdnem egészen bizonyosak lehetünk, hogy ilyképpen a bennünk élő rossznak egy részétől megszabadultunk, bármily kicsiny legyen is az. Éppúgy, mint ha a Szentostyát csak azzal a gondolattal szemléljük, hogy Krisztus van benne/…/.
Nincs tisztaság ezen a világon a szent tárgyakon és szövegeken kívül, a természet szépségén kívül, ha önmagáért, és nem azért szemléljük, hogy képzelgéseinkkel népesítsük be; valamint, alacsony fokon, az emberi lényeken kívül, kikben Isten lakozik, és a művészi alkotásokon kívül, melyek isteni sugallatból nyerik létüket.
A tökéletes tisztaság nem lehet más, mint a köztünk jelenlevő Isten. Ha más lenne, mint Isten, nem lenne tiszta. Ha Isten nem lenne jelen, sohasem üdvözülhetnénk. Aki kapcsolatot teremt a tisztasággal, a lelkében rejlő rossz minden borzalma az isteni tisztaság szeretetévé alakul át. Ezért volt Mária Magdolna és a jobb lator a szeretet kiváltságosa.
/…/
Nem kellett több, csak hogy egy tökéletesen tiszta lény megjelenjen a földön, isteni báránnyá legyen, ki elveszi a világ bűneit, és az, hogy a szétporlasztott rossznak lehető legnagyobb része benne gyűljék össze, a szenvedés formájában.”
Forrás: Simone Weil: Ami személyes és ami szent. Vigília, Budapest, 1983. 45-46. o. Ford: Reisinger János
Nyitókép: innen.
Tweet