Talita

Sótlan szentek

A humor képessége a nehézségek túlélésének egyik feltétele. Segít, hogy ne értékeljük túl se a világ eseményeit, se társainkat, se magunkat. Ez már fél siker!

A humor véd a lelki sérülésektől, vagy legalább is segít a gyorsabb gyógyulásban. Megment az önsajnálattól.
A humorérzék többnyire velünk született tulajdonság. Mázlista, aki örökölte, és hátrányos helyzetű, akinek nincsen. Ha ettől valaki nagyon elkeseredne, sietek megnyugtatni: a humorérzék valamennyire fejleszthető is. Tesztelhetjük önmagunkat a különböző élethelyzetekben. Hogyan viselkednék, mit gondolnék például, ha egy vidéki templomban, istentisztelet közben, a kántor énekétől egy néni sírdogálni kezd? Kérdezgetik a mellette ülők, hogy miért sír. „Mán hogyne sírnék, mikor tegnap pont ilyen bőgéssel fulladt bele a tóba az ökröm!” – hüppögi a választ. Bármilyen hihetetlen, ez az eset állítólag megtörtént…

Nem merném azt állítani, hogy a humoros emberek segítőkészebbek, mint a humortalanok – de az biztos, hogy derűs emberektől sokkal kellemesebb (és hatásosabb) segítséget kapni, mint a komolyaktól, komoraktól, pesszimistáktól. A segítő ember derűje, optimizmusa erőt ad. Gondolj bele: ha beteg lennél, milyen ápolót szeretnél? Ki tudna neked többet segíteni: egy optimista vagy egy búskomor? Milyen tanár képes a gyerekek számára jó élménnyé tenni az iskolaéveket: a komor vagy a humoros?

Humor – derű – életszeretet

Aki nem ismeri és éli ezt a lelki hármasságot, nehéz helyzetben van. A született komoly emberek kedvéért már említettem, hogy a humorérzék önneveléssel fejleszthető. Persze ehhez több fontos felismerés szükséges:

1. A minőségi emberi életnek elengedhetetlen feltétele a humorérzék.
2. Nem én vagyok a világ közepe, bármennyire is úgy érzem.
3. Nem az én nehézségeim a legsúlyosabbak.
4. A világban rengeteg szép és derűs esemény történik (például ide sorolható a dolgok normális menete, a hétköznapi rend is).
5. Egyszerre igaz ránk, hogy kicsik és korlátoltak, ugyanakkor értékesek és hatóképesek vagyunk.

A komolyság, ha állandósul, könnyen átcsúszhat komorságba. A komorság elveszi az életkedvet, és búskomorrá vagy agresszívvé tesz. A pesszimista ember nem csupán önsorsrontó, hanem gyakran mások sorsába is beleront – irigységből vagy jóakaratból. Elrontja a jó hangulatukat, lelohasztja az életörömüket, mert ha neki nincs, másoknak se legyen, vagy egyszerűen csak ki akarja józanítani a szerinte túlzottan bizakodókat.

Felmenőim között szép számmal akadtak pesszimisták és optimisták is. Tőlük az életörömre és az élettől való félelemre is példát kaptam. Saját magamon tapasztalhattam hosszú távú hatásukat, így nem volt nehéz eldönteni, kiket tekintsek példaképnek ezen a téren. A pesszimistákkal nagyon nehéz volt, mert minden jó döntésemről le akartak beszélni: a pályaválasztásomról (ebből aztán nem fogsz megélni, tudod, milyen kevés kell ilyen végzettségűből az országban?), a párválasztásomról (miért nem valami jól szituált, gazdag férfit keresel?), a gyerekeim vállalásáról (minek ennyi gyerek, ilyen nehéz időkben, csak gond és baj)… Az optimista felmenőim egyszerűbb észjárású emberek voltak, akik nem bonyolították túl a dolgokat, és tudták, hogy „az élet él, és élni akar”, és a dolgok úgy is elrendeződnek, ha kevesebbet tépelődünk és aggodalmaskodunk. A derűjükhöz tettvágy és talpraesettség is társult, így többnyire megvolt mindenük, amire szükségük volt.

Számomra példaértékű, amikor arról hallok, hogy valakik még a fenyegetettség, szenvedések és a halál árnyékában is meg tudták őrizni lelki derűjüket.
Pálos Antal atyát, amikor 1962-ben már sokadszor kihallgatták, megkérdezték: – Mi volt a bűncselekménye? – A Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés. – Ugyan, ki hiszi ezt el? – kérdezte rutinszerűen gúnyosan  a vallató tiszt. – Én nem. De a bíróságon ezt mondták, ezért is ítéltek el –felelte Pálos atya.
Marik Tamásról, a szocializmus idején szoros megfigyelés alatt tartott ferences szerzetesről is elterjedt az anekdota, hogy a misére összegyűlt tömeg előtt ezt mondta: – Akik kint az utcán, az autójukban hallgatják a beszédemet, most azok is imádkozzanak velünk!
Ezek ékes példák arra, hogy a derű forrása – a végső, kiélezett emberi helyzetekben, amikor már minden ésszerűség a vidámság ellen szól – az Istenbe vetett bizalom.
(A következő anekdotát már csak félve idézem, mert valóban túlmegy minden határon – de nagyon jó példa Morus Tamás /1478–1535/ kivételes lelki erejére: „Szakállam ártatlan” – ezek voltak (többek között) a neki tulajdonított utolsó szavak, amikor fejét a tőkére hajtotta a vérpadon, gondosan félresimítva a pallos útjából a fogságban megnőtt szakállát.)

Irónia és gúny: fegyverek

Léteznek persze a humornak különféle hajtásai, amik már más irányba mutatnak. Ilyen például az irónia, amiben kevesebb az együtt érző derű, mint a humorban, és több a negatív ítélet. Aki pedig gúnyos, szatirikus hangnemben veséz ki egy jelenséget, az olyan, mintha kést fogna a kezében. Ez nem azt jelenti, hogy az irónia vagy a szatirikus hangnem nem helyénvaló, hanem azt, hogy keményebb lelket feltételez, és kárt is tehet a másik emberben. Harci eszközök, óvatosan kell velük bánni. De ott kell lenniük a „fegyvertárban”.
Vannak olyan közmondások, amiket szívesen idézgetünk, bár tudjuk, hogy nem igazak, csak jól hangzanak. Ilyen az is, hogy „aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”. De, tudjuk, hogy lehet, mégis, a hétköznapi tapasztalat arra utal, hogy mintha több lenne a jóindulatú, gyengéd lelkű ember a virágot kedvelők között. Ennek a mintájára én nem tudom azt állítani, hogy aki humoros, az rossz ember nem lehet, mert lehet. Mégis, számomra nagyon fontos, hogy egy frissen megismert emberen lássam: tud-e szívből mosolyogni? Aki nem, azt szívből jövő mélyebb érzésekre se tartom képesnek. Hasonlóan ítélem meg a hit és a derű kapcsolatát. Ha egy magát kereszténynek tekintő vallási közösség tagjairól süt a szigor, a komorság – számomra taszító.

Tévedésnek, lelki betegségnek tartom egyes keresztények – ájtatos arcok mögé rejtett – életmegvetését. Ugyanilyen, sőt még veszélyesebb téveszmének tartom az erkölcsi elítélés magatartását. Ez többnyire együtt jár a sátán eltúlzott szerepének téveszméjével és a feltámadt, győztes Krisztus elfeledésével.
Egy ismerősöm, aki teológiát végzett, figyelmeztetett: Óvakodj a mosolytalan szentfazekaktól! Jobban kell félnünk tőlük, mint az ördögtől!…
Nem mondhatom, hogy egyházam teljes mértékben kinőtte ezeket a gyerekbetegségeket, vagyis az ítélkező szentfazék viselkedést, bár sokat tett leküzdésükre. Azért kisebb-nagyobb közösségekben még felüti fejét az irgalom nélkül ítélkező Krisztus, a büntető Atya képzete.
Lehet szívből jövő mosoly annak az embernek az arcán, aki lenézi a társait? Tud ízes humorral beszélni az, aki megveti a világot? Tud-e segíteni bárkinek egy olyan ember, aki fél?

„Egy szomorú szent – nagyon szomorú volna.” (Avilai Szent Teréz)

Létezik egyáltalán humoros keresztény? – teszik fel néhányan a kérdést, ateisták és keresztények is, fejük hitetlenkedő rázásával már előre megadva a választ. Pedig lehet, csak hiány van belőle. Erre utalt Udvardy György püspök úr is, amikor így (fohászkodott?) sóhajtott föl egy interjúban: „Én leginkább örömteli, boldog papokért imádkozom, s a paptestvéreket és a híveket is hívom az imádságra. Ha csak a napi tevékenység pora van az arcunkon, az nem vonzó.”
Aquinói Szent Tamás, a kereszténység nagy filozófusa azt állította, hogy „a nevetés a lélek tüsszentése”. Mint tudjuk, a tüsszentés a kóros testnedvek eltávolításának egyik eszköze. Ugyanez a funkciója a nevetésnek lelki téren.
Morus Szent Tamásról, XXIII. János pápáról és Sík Sándorról, a neves irodalomszervező piarista szerzetesről tudjuk, hogy naponta imádkoztak a humor adományáért. Sok-sok derűs szentet közénk! Sok életvidám keresztényt ennek a társadalomnak. Hadd legyünk só, ami megízesíti a világot! Ne térítsünk, hanem sugározzuk a lelkünk-testünk örömét, hogy a mellettünk élőknek ajándék lehessünk, a távolabbi ismerősök pedig megkérdezzék: Te, honnan van ez a nyugodt öröm benned?
A válasz a lényeg.

Kölnei Lívia

Képek:

Adelheid császárné szobra a meisseni dómban (innen)

Morus Szent Tamás, Hans Holbein festménye (innen)

Avilai Szent Teréz szobra a római Szent Péter bazilikában (innen)

Mosolygó gyermek a szentek sorában (Mainzi Dómmúzeum) (innen)

Az idézett anekdotákat elolvashatja a Katolikus anekdoták c. könyvben (Összeállította Balázs Károly, Szent Gellért Kiadó, 2012.)

Kölnei Lívia korábbi írásaiból: Az emberségről

Miért szeretem Karol Wojtylát?