Talita

Szabadulás egy szektából

Egy szektában a tagok el vannak kényeztetve bizonyos értelemben, hiszen a vezetők leveszik a döntések terhét a vállukról, életük minden részletére kiterjedő útmutatásokkal látják el a tagokat. Ebből a kényelmes „báb” állapotból kijönni a valóságba, ahol nehézségekkel kell megküzdeni, igazán sokkoló tapasztalat.

„Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat, kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a kiszabadított pillangó a földön töltötte, sosem ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.”

Valahogy hasonlóan érzek én is azokkal a mozgalmakkal kapcsolatosan, melyek a szektákból hívatottak kiszabadítani az ott „elnyomott” embereket. Bizonyos értelemben talán több kárt okoznak, mint hasznot hoznak. Természetesen semmi rossz nincsen abban, ha felvilágosító anyagokat adnak közre, vagy történeteket osztanak meg, de az erőszakos kitérítés nem indokolt. Arról nem is beszélve, hogy semmiben sem különbözik attól az erőszakos térítéstől, melyet maguk a veszélyesnek minősített szekták végeznek, így az egész szituáció ugyanazon a szinten marad, várhatóan hasonló eredményeket is fog produkálni.

Mint mindenért az életben, a szektából való kiszabadulásért is meg kell dolgozni – mégpedig hatalmas belső utat kell megtenniük azoknak, akik el akarnak hagyni egy destruktív közösséget. Egyeseknek talán sikerülhet felhagyniuk a gyülekezeti alkalmak látogatásával, és utólag dolgozzák fel veszteségeiket. Mások nem annyira fizikailag, mint inkább érzelmileg választják le magukat a csoport azon aspektusairól, melyekről úgy érzik, megnyomorítják az életüket. Ahány érintett, annyi variáció létezik ebben, és mindenkinek a sajátját kell megtalálnia, mert senki sem élheti az életét őhelyette. Pontosan úgy, ahogy a bábból kiszabadult pillangónak is „meg kell állnia a maga lábán”, hacsak nem akar valamelyik ragadozó vacsorája lenni…

Egy szektában a tagok el vannak kényeztetve bizonyos értelemben, hiszen a vezetők leveszik a döntések terhét a vállukról, életük minden részletére kiterjedő útmutatásokkal látják el a tagokat, így nem kell azon filózni, hogy mi a jó, vagy mi nem az. Nem kell erkölcsi felelősséget sem vállalni, hiszen mindent átháríthatnak a „Bibliára”, melyről úgy gondolják, hogy a szektavezérek verziójában előadott magyarázatokhoz még a Világmindenség Urának is igazodnia illik, így ha valakinek baja van velük, akkor az Nála reklamálhat. Ebből a kényelmes „báb” állapotból kijönni a valóságba, ahol nehézségekkel kell megküzdeni, igazán sokkoló tapasztalat. Természetes dolog, hogy az elkényeztetett személy agresszióval és dühöngéssel reagál a legkisebb nehézségre is. Hiszen nem volt hozzászokva és hozzászoktatva a nehézségek és egyenetlenségek viseléséhez és megoldásához. Nem kellett megbeszélnie a nézeteltéréseket, mert ott voltak a gyülekezeti vezetők, akik gyorsan „elsimították az ügyeket”, véget vetettek a „békétlenségnek”, megőrizve ezáltal a „gyülekezet békéjét”. Nem csoda, hogy egy mesterségesen kiszabadított egyén nem rendelkezik egészséges érzésvilággal: támad és védekezik akkor is, ha nem kell, és nem küzd és nem védekezik, amikor kellene, mert hiányzik neki a biztonságot nyújtó külső héj, melynek eltávolítására még nem érett meg.

Mennyire nevezhető igazinak az a szeretet, amely megfosztja a szektatagokat a számukra biztonságot adó kényelmes állapottól? Azt mindenki tudja, hogy a báb nem válik egyetlen pillangó állandó életterévé sem (nos, ha mégis azzá válna, akkor az a pillangó életképtelen lenne). Az erőltetett módszerekkel kiszabadítottak számára a szeretet fogalma nem fog különbözni a gyülekezetben megtanulttól, hiszen ők maguk nem mentek keresztül ennek stációin. A hamis szeretet nevében gyakorlatilag ugyanazokat az élményeket lesznek kénytelenek megélni, amelyek lassan gyűlöletté, önsajnálattá vagy egymás lesajnálgatásává fajulnak – mert ez az ébredés erőltetett, nem a Természet rendje szerinti.

De miért kéne bárkit is bárhonnan megmenteni? Mintha nem lehetne minden személynek lehetősége felvennie a kapcsolatot az Ősforrással! Miért sajnálkozunk és akarjuk mások helyett vinni azok keresztjét? Mit képzelünk, vajon mitől mentjük meg? Egyáltalán kinek képzeljük magunkat, ha mások megmentésében gondolkodunk? A hamis szeretet nem egyéb, mint a szabadságtól és az igazságtól való megfosztás, megfosztottság. A szabadságot is csak az tudja élvezni igazán, aki elég erős volt ahhoz, hogy áttörje bábjának burkát belülről, és kimásszon belőle.
Török Csilla
Forrás: Van élet az Őrtorony után!

Kép

Hasonló cikkeinkből:

Szekta sztorik 1. Nyelveken szóltak

Szekta sztorik 2. Lelki társ

A büdös víz és a sok-sok megtérő

Emberi célokat!