Szent László – lovagkirályok között az első
„László (1077-1095) fellépése az Árpád-háziak szempontjából is fordulópont, mivel személyében éppolyan önállósággal alakított ki egy új, magyar uralkodótípust, mint annak idején az első király, Szent István.” – Dümmerth Dezső Az Árpádok nyomában című művének részleteivel emlékezünk meg a nagyszerű, szentté avatott uralkodóról:
„István egy Európában már ősréginek számító típusnak, a Karoling-uralkodóknak arcvonásaiból utolsónak örökölt jellemző jegyeket. /…/
László egyéniségében azonban valami olyan új vonás jelentkezett egyetemes európai viszonylatban, amelyet – bármennyire is csodálták – tulajdonképpen nemcsak saját alattvalói nem tudtak a maga jelentőségében felfogni, hanem – századokon át meg nem szűnő kultusza ellenére – utókora is csak homályosan sejtett. A típus neve – a lovagkirályé – csak László halála után, a XII. században, francia földön született meg. /…/ A francia típusnak természetesen megvannak a maga ősi gyökerei a frank-germán hős-eszmény hajdani, véresen valóságos küzdelmekben gyökerező és átfinomult ideálképeiben, egy hosszú, eszmetörténeti fejlődés során, nagyszabásúan kibontakozó kultúra keretei között. Mégis – ha a hős-eszmény nem is – de a lovagkirály típusa László alakjában néhány évtizeddel előbb jelenik meg, mint Franciaországban, és mint a francia eszményt a keresztes hadjáratok révén átvevő többi, európai országban.” (283-284.o.)
“Jóllehet bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül, de a Te szentséged magaslata nem ismeretlen előttem, épp ezért szorgalmatosan tudakoltam az én földemen zarándoklóktól, hogy Te és a hatalmad alatt Istennek szolgálók mit míveltek. Ezért sajnálom, hogy az én országom állapotáról senkitől, s a föld e részén semmi iránt sem érdeklődtél. De azért, mert hiszek abban, hagy szent férfiak imái nemegyszer segítették győzelemre gyenge karomat a pogányok ellen, mint ahogy Szent Egyed monostorának is ajánlottam magamat levelemben, így a Te Szent Benedek monostorodnak is, melyet tudtommal a szerzetesek fejének tartanak. /…/ Küldtem már kezedhez egyet-mást a mi ajándékainkból is, de úgy értesültem, hagy a mi földünkön támadt zavarok miatt rossz emberek által az egész megsemmisült. De mivel igazán hiszem, hogy elküldesz valakit a Tieid közül, akiknek akaratunkat elmondhatjuk, várom őket. Azt azonban állhatatosan kívánom, hogy küldj a mi hazánkba valamit Szent Benedek ereklyéi közül, nem mintha megérdemelném, de meg fogom hálálni.”
(Szent László levele Oderisius monte-cassinói apáthoz – részlet, 1091.)
“Először is az apai származásra kell gondolnunk, a már herceg korában „lovagi módon” viselkedő, párviadalt vívó I. Béla király egyéniségére, aki bátorsága, halálmegvetése mellett ugyancsak kész volt mint uralkodó a megbocsátásra, irgalomra is. /…/ Egyébként a harcban, a küzdelemben való kitartást a fegyverre való állandó készséget az Árpád-család tagjainak éppúgy nem kellett idegen földön megtanulni, mint az ország más nemzetségeinek sem. Az ősöknek, a steppei lovasnomádoknak kenyere „jövedelemforrása” volt a harc, mely eredetében sem barbárabb, sem erőtlenebb nem volt, mint az ősi germán törzsek küzdelmei, melyből a frank vitézség fejlődött. A frank törzsek viszont már századokkal korábban megismerkedtek a római civilizáció és a kereszténység finomító hatásával. A lovagi eszme kialakulását azonban nem a Karoling-reneszánsz gyorsan lehanyatló szellemi virágkora biztosította, hanem az egyházi szellem reformjának a X. században megújuló fejlődése a szerzetesség jegyében.” (288-289.o)
“Nem véletlen, hogy László Nagyváradon alapított székesegyházat, és hogy itt, Biharban, nevelkedése színhelyén akart temetkezni. Is. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a betörő kunok ellen győztes csatáinak jelentős része Erdélyben zajlott le. Alattvalói szerint minden jel szerint a székelyek népe állott hozzá legközelebb, hiszen akkoriban ez a nép még mindig őrizte élenjáró szerepét a csatákban. S velük együtt László is az élen harcolt. A székely még mindig, a honfoglalás hagyományainak megfelelően az „őrség” népe volt. Ezért laktak Moson vidékén, a nyugati országkapuknál, ezért kerültek részben a Dunántúl délnyugati tájaira, Zalába és a máig „Őrség”-nek nevezett vidékre. De legnagyobb részük ugyanebből az okból, s alighanem László által telepítve foglalta el a helyét Erdélyben, a keleti gyepűkön is. Ez magyarázza, hogy a „kegyes király” emléke legmélyebben talán a székelyek tudatvilágában vert gyökeret. Annál is inkább, mivel a sziklából vizet fakasztó „új Mózes népét mentő és népét vezető, daliás harcai igen sok rokon vonást mutattak az ősi Csaba-mondával.” (300.o)
Dümmert Dezső: Az Árpádok nyomában. Panoráma, 1977.
Első kép: László koronázása – részlet. Képes Krónika, 1358 után.
Második kép: Szent László hermája alapján készült arcrekonstrukciója.
Harmadik kép: Szent László a váradi székesegyház építésénél. Képes Krónika, 1358 után.
Tweet