Talita

A nők egy része ezért választásra kényszerül: vagy otthon marad háztartást vezetni, gyerekeket nevelni, vagy építi munkahelyi karrierjét. Fontos megjegyeznem, hogy „karrier” szóval én nem feltétlenül magasabb pozíciókra, több fizetésre törekvést értek – már az is nagy erőbefektetést, sok ráfordított időt igényelhet, ha valaki csak meg akar felelni egy munkahely követelményeinek.
E két választás, e két véglet között léteznek átmenetek, kisebb-nagyobb kompromisszumok is.
Egyik ilyen a gyerekszám csökkentése a tervezetthez képest. Több házaspárt ismerek, akik esküvőjük idején még három-négy gyereket szerettek volna, ám később csak egy vagy kettő jött világra. A megélhetési nehézségek, a környezetük gyerekellenes látásmódja vagy egyszerűen a kicsinyhitűség, a kényelemszeretet visszakozásra késztette őket.
A másik kompromisszum a gyerekek felcseperedése után (esetleg a „köztes” években) a részmunkaidős visszatérés a munkahelyre. Így az édesanyának nem veszik kárba a tanult szakmája vagy megbecsült munkahelye, de azért nem is kell rögtön fejest ugrania a munkába, ugyanakkor háztartása sem „omlik össze”. Meglehetősen kicsi az esélye ennek a lehetőségnek, mert az utóbbi kormányok szóbeli biztatásai ellenére többnyire még mindig nem érdekük a munkaadóknak, hogy részmunkaidősöket foglalkoztassanak.
A harmadik köztes lehetőség, hogy az anya – kihasználva valamennyi lehetséges szociális juttatást – kivárja otthon gyermekei felnövését, és utána próbál teljes munkaidőben visszailleszkedni a munka világába. Barátaim, ismerőseim példája azt mutatja, hogy ez az egyik legnehezebb út. Az átlagosan 9-10 év, ami három gyermek otthoni neveléséhez szükséges (nem beszélve a négy-öt-hat gyerek kiskori ellátásához felhasznált 15 vagy több esztendőről) bőven elég ahhoz, hogy a nő szinte teljesen elveszítse a kapcsolatot a szaktudást igénylő munkahelyek világával. Tudása elavulttá válik, így nincs esélye, hogy eredeti szakmájában helyezkedjen el, ugyanakkor a gyerekek mellett nagyon kevesen tudnak friss tudást, új szakképesítést szerezni. (Ez utóbbi nem csak pénz, hanem szabadidő és energia kérdése is.) Ilyenkor, a kényszerű munkába visszaállás idején hatalmasodott el több ismerősömön a depresszió, a pánikbetegség, mert féltek visszatérni, vagy nem tudtak megbirkózni a helyzettel. Volt, aki „menekülésként” újra teherbe esett, miközben tele volt bűntudattal, a megfutamodás miatti szégyennel, az újabb gyermekkel járó anyagi veszélyhelyzet fenyegetettségével.

Egyetértek azokkal a társadalmi hangokkal, akik az egyjövedelmű család életképességét követelik, vagyis legyen elegendő az egyik házastárs jövedelme, hogy egész családját megfelelő anyagi nívón eltarthassa. Ez ma, Magyarországon csak vágyott cél, de ha elérnénk, akkor se élne vele minden család. Ez a gazdasági lehetőség se oldana meg néhány lélektani problémát. Például azt, hogy létezik két, egyéniségből fakadó szélsőség a nők között. Az egyik, aki nem érzi alkalmasnak magát arra, hogy családja legyen, viszont jól feltalálja magát tanult hivatásában. A másik, aki egyetlen hivatásának és karrierjének a családanyai szerepet tartja. E két, kis létszámú szélsőség keresztény megítélése eltérő: az előbbit többnyire valamiféle eltévelyedésként tartják számon (noha a szerzetesnők egy része hasonló lélektani indítékból dönt hivatása mellett), az utóbbit a nő eredendő természetéhez való visszatérésként értékelik. Az értékeléstől függetlenül mindkét magatartásforma létezik, közöttük viszont ott van azoknak a nőknek a tömege, akik – eltérő arányban és eltérő energiával, elkötelezettséggel – mindkét hivatásukból szeretnének megvalósítani valamennyit, mert boldogtalanok lennének, ha az egyikből nem vehetnék ki a részüket.
Mi akkor a megoldás a házasságban élő párok számára?
Bármennyire furcsán, idealistán hangzik, úgy vélem: a szeretet.
Ha férj és feleség valóban szeretik egymást, és törekednek a testi-lelki értelemben vett „egy test” megvalósítására, akkor megérzik társuk vágyait, ismerik képességeit, talentumait, amelyekkel egykor majd el kell számolniuk Isten előtt. Nem csupán a sajátjukkal, hanem a párjukéval is. Ha valódi szeretetben élnek, akkor segíteni akarják a társuk emberi kibontakozását az élet minden olyan területén, amelyre a másiknak képessége van. Ugyanakkor tudnak lemondani is, hogy önmegvalósításuk ne menjen családjuk rovására. Az önmegvalósítás és lemondás közötti egyensúly megteremtése: szinte művészet, de nem lehetetlen.

Kölnei Lívia
Sorozatindító cikkünk e témában:
http://www.talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=292: