Talita

Szerepeink, méltóságunk és a szeretet 1.

„Mindig is olthatatlanul szomjaztam arra, hogy szeressek és szeressenek. Amint megismertem a férjemet, nem múlt el nap, hogy ne kértem volna Istent, hogy napról napra jobban szeressem őt. Ahogy általában a nőknek, nekem is fennkölt gondolataim voltak a szeretetről, a házasságról, s meglepett, hogy ez a valóságban nem olyan nyilvánvaló, mint a fejemben.” (Jo Croissant: A szív papsága, 2003)

Hol a helyünk most, a 21. század elején nekünk, nőknek? Dolgozzunk az otthonunkon kívül? Építsünk karriert, tegyünk meg a főnökünknek „mindent”? Ha fiatalok vagyunk, inkább tanuljunk, mint mosogassunk, varrjunk, főzni tanuljunk? Vagy mindkettőt tegyük? És akkor még hol vannak a kapcsolataink, a benső életünk, a lelkünk… A legfontosabb kérdés: hogyan kell helyesen szeretnünk? Mit jelent ma a valóságban az, amit Pál apostol mond az efezusiakhoz írt levelében?

„Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak; mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője is. De amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy engedelmeskedjenek az asszonyok is a férjüknek mindenben. Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje, így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt, vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen. Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. Aki szereti a feleségét az önmagát szereti. Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat, minthogy tagjai vagyunk testének. “A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom. De ti is, mindenki egyenként úgy szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét.” 

Kis Szent Teréz azt írja: szeretni annyit jelent, hogy mindenünket odaadjuk, és odaadjuk önmagunkat is.

De mi ezt nem akarjuk, mert ki akarunk bontakozni! Meg akarjuk magunkat mutatni, még akkor is, ha lelkünk mélyén tudjuk, hogy mindez csupán önzés, saját akarat, és hatalomvágy. De valóban kell-e kibontakoznunk, tudunk-e akkor is szeretni…?

Írásunkat, amely egy tanúságtétel, A szív papsága ( Jo Croissant, 2003) című könyvből kölcsönöztük, vitaindítónak szánjuk.

“Hosszú évek után, amikor egyetlen gondom volt, hogy egyre jobban szeressek, lényem legmélyéről ez az ima tőrt fel, pedig nem is gondoltam rá előre: „Uram, add nekem a szeretet legmagasabb fokát!” Kicsit nagyra törőnek tűnt, de akaratom ellenére bukott ki belőlem. Nem tudtam, mi a legmagasabb fok, csak néhány évre rá, sok-sok megfosztatás után kaptam a nyilvánvaló választ: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” Lassan megértettem, mit jelent életünket adni barátainkért. Azelőtt mindig várakoztam valamire, ami nem jött. Azt mondogattam magamban, olyan kevés kellene, hogy teljesen boldog legyek, ám Isten ezt a keveset sem akarta megadni nekem, hagyott szomjúhozni. Másképp akart boldoggá tenni. Önmagam odaadásával, avval, hogy minden önző várakozásról lemondok s csak a másik boldogságát keresem. Egyre inkább vágytam rá, hogy örömet szerezzek a férjemnek, hogy keressem, ami a legjobb számára, ami a legtöbb örömet adná neki, a legboldogabbá tenné. Minél inkább lemondtam saját érdekemről, annál erősebbé vált egységünk. Minél több áldozatot hoztam érte szeretetből, annál boldogabb voltam lényem legmélyén, s annál inkább módomban állt, hogy befogadjam szeretetét. Életem odaadása felszabadított minden sóvár, helytelen várakozástól, és képessé tett, hogy hogy a szeretetet már ne úgy fogadjam, ahogy én képzeltem, hanem mint Isten ingyenes ajándékát.”

Konkoly Edit