Szerette-e Jézus önmagát? – Istenkapcsolatban 2.
Egy társaságban merült fel a téma: jó, ha szeretjük magunkat? Önző dolog az önszeretet? Jézus vajon szerette önmagát?
Az evangéliumi sorok egyértelműnek tűnnek: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mk 12,31). Ebből a parancsból – a másodikból – úgy érezhetjük, hogy önmagunk szeretete természetes – Jézus így beszél róla, hiszen az, amihez hasonlítunk valamit példaadó: annyira/úgy szeresd felebarátodat, amennyire/ahogyan önmagadat szereted. Úgy látszik, Jézus szerette önmagát.
De egyértelmű-e az, hogy mi, emberek önmagunkat szeretjük? – tapasztalatom szerint nem. Magam is sok évet töltöttem, sőt töltök, azzal, hogy önmagammal barátságos, megértő, szeretetteljes viszonyba kerüljek. És amíg önmagunkat nem szeretjük kellőképpen, addig másokat sem tudunk úgy szeretni, ahogy az nekik jó. Mert a szeretettel az a paradoxon jelenik meg az életünkben, hogy nem jár nekünk, nem követelhetjük senkitől, de mégis alapvető szükségletünk; miközben másoknak úgy kell(ene) szeretetet adnunk, hogy az jó legyen nekik.
Az egyetlen emberi személy, akit módunkban áll rávenni arra, hogy szeressen bennünket – saját magunk vagyunk.
Aki magával szeretetlen, az csak ritkán képes arra, hogy másokkal szeretetteljes legyen. És itt jön be egy újabb paradoxon: az ilyen emberek szomjaznak a legjobban a szeretetre. De ahhoz, hogy megváltozzanak, óriási, már-már isteni szeretetre van szükség. Böjte Csaba szokta mondani, hogy ki kell egymásból szeretnünk a jót. Ebben Jézus volt a legnagyobb: ahogy a gadarai megszállott a vele való találkozás után felöltözik, és a lábaihoz kuporodik, ahogy a házasságtörő nő élete gyökeresen megváltozik, ahogy a vak koldus – akármelyik – látni kezd. – Kiszerette belőlük a jót, a legjobbat, az életet. Ők a változás után bizonyára máshogy tekintettek önmagukra: elfogadhatók lettek, szerethetők. És ahogy elkezdték magukat is szeretni, úgy lett termékeny az életük: Jézust követték, hirdették, hittek abban, hogy Ő a Megváltó. És a környezetükhöz való viszonyuk is megváltozott. Megértik, mire gondol Jézus, amikor ezt hagyja tanítványaira a búcsúbeszédében: “Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” (Jn 13,34) Nem beszélve a főparacsról: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! (Mk 12,30)
Vagyis ez a három dolog: szeretni önmagunkat, szeretni a másikat, szeretni Isten – egymással szoros kapcsolatban vannak. Ha az egyik elhalványul, halványulni kezd a másik is, ha az egyik mélyül, mélyül a másik is. A hármas bármelyikéből kiindulva megérthetjük ezt.
Ha valakinek halványulni kezd a szeretete Isten iránt, akkor emberi kapcsolataiban előfordulhat, hogy elkezd követelőzni, úgy érzi, több jár neki. És nem kell magyarázni, az önzés nem önmagunk szeretete, hanem egy olyan attitűd, amikor ki akarjuk zsákmányolni a másikat, birtokolni akarjuk, hatalmat akarunk felette. Egy megromló házassággal könnyű ezt modellezni: Valaki elhagyja az imát, elhanyagolja az istenkapcsolatot, egyre inkább nyűgnek érzi a házassági hűséget, hiszen annyi vonzó férfi/nő szaladgál a világban, miért ne lehetne neki is izgalmasabb az élete, miért ne próbálkozhatna mással is a házastársán kívül? – nem is kell tovább ecsetelni.
Ha valakit nem szeretetben neveltek, maga is nehezen tud majd szeretet adni – és elfogadni is. Meg kell tanulnia szeretni önmagát és másokat is. Nem könnyű, de nagyon is lehetséges akkor, ha a szeretetet nem csupán érzelemnek tekintjük, hanem olyan elköteleződésnek, amelyre törekedhetünk: teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből.
Ha jól meggondoljuk, Jézus volt az, aki a leghelyesebben szerette önmagát, embertársait és Istent. Amikor Megváltónkként fogadjuk el, azt az ajándékot is megkapjuk, hogy ebben is megpróbálhatjuk Őt követni.
A rovat első része:
“Az igazi keresztény nem ilyen”
Fotó: Pixabay
Tweet