Szíria egyre jobban fáj
„A fővárosban élünk. Minden sarkon, minden utcán, minden környéken van valamilyen kormányzati célpont. Hová fogunk így elbújni?” – kérdezte kétségbeesve egy helyi klinikán dolgozó nővér – olvasom az Indexen. És újra felmerül bennem: nem akarom, hogy az Egyesült Államok légiereje bombázza Szíriát!
Nem érdekel, hogy Bassár el-Aszad egy diktátor, nem érdekel, hogy ki vetett be vegyi fegyvert, nem érdekel, hogy ezért valakit meg kell büntetni, nem érdekel, hogy mi Szíria államformája, nem érdekel, hogy kinek milyen érdeke fűződik ennek a mesterségesen létrehozott országnak a lerombolásához és újjáépítéséhez, nem érdekel az olaj, nem érdekel, hogy irányított vagy nem irányított bombatámadást fognak Damaszkusz és más stratégiailag fontos városok ellen intézni.
Egy dolog érdekel: az emberek. Hogy velük mi lesz. Százezer ember halt meg az elmúlt két és fél évben. Muszlimok és nagy számban keresztények, akiknek vallásuk miatt is félniük kell. Ma Szíriában ott vannak Aszad seregei, az északon élő kurdok, a Hezbollah, az Al-Kaida és mások csapatai. A felkelők nemcsak a kormányerőkkel harcolnak, hanem gyakran egymással is. Káosz van, számunkra elképzelhetetlen káosz. Vagy talán nem is annyira elképzelhetetlen. 1999-ben – Budapestről – megéltem, hogy Szerbiát bombázzák. Félelmetes volt maga a gondolat is, hogy tőlünk alig néhány száz kilométerrel délre hullanak a bombák…
A pusztítás további ellenségeskedéshez, harchoz, szenvedéshez, pusztuláshoz, halálhoz vezet. Mikor lesz ennek vége? Afganisztánban, Irakban, Szíriában, Észak-Afrikában? Csak akkor, ha az ott élő emberek maguk küzdik ki a saját békéjüket. Nem azt, ami nekünk, a nyugati világban élőknek tetszik, a mi értékrendünkbe illeszkedik, hanem ami nekik megfelel. Persze, ehhez arra is szükség lenne, hogy mi, a nyugati világban élők tudatosítsuk, átéljük, hogy jólétünk, meglehetős békénk a harmadik világban élők szenvedésén, vérén-verejtékén alapszik. Hogy megértsük, részesei vagyunk a strukturális bűnnek, ami behálózza a világot, és amíg nem mondunk le a kiváltságainkról, vagy legalább nem próbálunk meg lemondani egy részükről, addig ez így lesz. És érdemes tudatosítani azt is, hogy ha nem mondunk le magunktól, akár el is veszíthetjük azokat. Európa a szakadék szélén táncol. Az Egyesült Államok esetleges szíriai beavatkozásával még közelebb kerül a szakadékhoz.
Nagy Sándor a kardjával keresztbevágta a gordiuszi csomót. Ha Obama a bombázás mellett dönt, nagyjából hasonló módon cselekszik. Nem megold egy problémát, hanem egyszerűen elpusztít valamit. Szíria ettől nem lesz közelebb a békéhez, miközben további ezrek nyomorodnak meg, árvulnak el, veszítik el az életüket.
És ezt nem lehet elfogadni.
Kóczián Mária
Tweet