Szívünk csendje
A hangos reklámok özönében aligha találunk rá a csendre. A bevásárlóközpontok csalogató zenéjében aligha találjuk meg a csendet.
Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében történt: Poncius Pilátus volt Judea helytartója. Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániász pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme. Annás és Kaifás főpapok idejében az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. S ő bejárta a Jordán egész vidékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, ahogy meg van írva Izajás próféta beszédeinek könyvében: „A pusztába kiáltónak ez a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.” Lk 3,1-6
Lukács evangélista számára valójában nem a felsorolt uralkodók, a római császár, a helytartó és a fejedelmek érdekesek, hanem Keresztelő János, aki Isten embereként lépett fel. János a pusztában élt, oda kellett mennie azoknak, akik hallgatni akarták őt. Egykor az emberek a puszta csendjében nem hallottak mást, mint Keresztelő János szavát. Ez a szó az Isten törvényeinek útjára való visszatérésre szólította fel őket. Arra, hogy megtisztulva készüljenek a Megváltó érkezésére, amely már egészen közel van. A pusztaság csendjében megérezték bűneik súlyát. A puszta csendjében megértették a bűntől való szabadulás, a bűnös élettel való szakítás fontosságát. A pusztaság csendje megmutatta számukra a bűntől való szabadulás útját.
Városaink, falvaink zajából jó volna nekünk is kivonulnunk egy csendes helyre, egy lelki pusztába, ahol meghallhatjuk Isten küldöttének szavát. Jó volna megtalálnunk a csendet. Az adventi vásárok forgatagában aligha találunk rá. A hangos reklámok özönében aligha találunk rá a csendre. A bevásárlóközpontok csalogató zenéjében aligha találjuk meg a csendet. Pedig jó volna legalább egy kis időre csendet teremteni magunk körül és magunkban, mert szükségünk van erre a csendre. Az Istent váró csendre. Az Istent kereső csendre. A bűneimre rádöbbentő csendre. A bűnbánatot ébresztő csendre. A szívünk mélyén megszólaló Isten csendjére.
Isten szabadító, megtisztító, megváltó csendjére. Hiszem, hogy ezt a csendet bárhol meg lehet találni. Még egy autóbuszon, vonaton vagy villamoson is munkába vagy iskolába menet. Igen, ott is meg lehet találni ezt a csendet, ha az evangéliumot olvassuk vagy arról elmélkedünk. Ilyenkor nem halljuk a forgalom zaját, észre sem vesszük az emberek tülekedését, elhalkulhat minden zavaró hang. Hiszem, hogy még egy munkahelyen is, gépek hangos zakatolása közepette, vagy a főnök fülünket sértő hangos utasításai mellett is meg lehet találni ezt a csendet. Hiszem, hogy az édesanyák még gyermekük hangos sírása közben is rálelhetnek erre a csendre. Persze könnyebb belépni pár percre egy csendes templomba és ott megtapasztalni az Istenre váró csendet, de hiszem, hogy bármely más helyen is megtalálhatjuk ezt a csendet.
Lelkünk csendjét.
Szívünk csendjét.
A csendet, amelyet Isten teremt bennünk. Lehet hangos és zajos a világ, az utca, a munkahely, még az otthonunk is, de Isten képes csendet teremteni bennünk. Kérjük tőle a várakozás csendjét! Kérjük tőle a reményteli, örömteli várakozás csendjét!
(Horváth István Sándor nyomán)
Tweet