Született feleség – vérbeli retro mozikomédia!
Francois Ozon ezúttal újra színdarabot filmesített meg, úgy, mint a Nyolc nő esetében. A cselekmény a retró korszak virágzása idején, 1977-ben játszódik. A helyszín Észak- Franciaország, egy normandiai város, ahol többek között egy romantikus baloldali polgármester, egy himsoviniszta férj, egy talpraesett feleség, egy öntudatra ébredő szerető él.
A hősök pedig a város prominens lakói, az esernyő gyáros Pujol család, a munkásaik, ill. a város baloldali polgármestere, Babin (Gerard Depardieu) aki fiatalon a gyár egyik sofőrje volt.
A címszereplő, Suzanne (Cathereine Deneuve) apjáé volt a gyár, amit utána a nő férje, Robert (Fabrice Luchini) vett át. Két felnőtt gyerek, a már családos lány és a párizsi egyetemista fiú tartozik még a családhoz. A jómódú házaspár egymástól elhidegülve, de harmóniát mímelve él kényelmes zöldövezeti otthonában. Suzanne, helyzetével látszólag elégedetten reggelente fut, melegítőre kötött kötényben kávét készít a gyárba, és egyben titkárnő szeretőjéhez igyekvő férjének, közben versikéket fabrikál. Ebbe az „idillbe” szól bele a politika. A gyár munkásai, mivel az igazgatóval nem tudják elfogadtatni követeléseiket, sztrájkba kezdenek, sőt Robert-t is túszul ejtik. Ebben a helyzetben fordul Suzanne a polgármesterhez, a lakótelepi lakásban lakó Babin-hez. Az ő segítségével sikerül kiszabadítani a férjét, aki a megpróbáltatások miatt szívrohamot kap, emiatt nem tudja vezetni a gyárat. A válságos helyzetben – mindenki megdöbbenésére – Suzanne veszi át a férje posztját. Eddig a dráma bevezetése és konfliktusa.
Ezután következik a kibontakozás, az újabb meglepetés.
Suzanne kiváló igazgató, aki megtalálja a hangot a munkásokkal, a gyerekeivel, és Babin-nel, akihez egyébként egy fiatalkori röpke viszony is fűzi, és jó hangulatban, mindenki megelégedésére vezeti a gyárat. Csakhogy a férj gyógyultan, energiával teli tér vissza… Innen újabb konfliktusok és fordulatok kezdődnek, amelyekről most többet nem mondok.
Ozon nagyon szórakoztatóan használja ki az „akkor és most” összehasonlításából adódó groteszk momentumokat. A munkások követelései között sok olyan szerepel, például a 40 órás munkahét, amely azóta már megvalósult. Mi viszont tudjuk, hogy most is feszült a társadalmi helyzet Franciaországban, tüntetések érik egymást – ma elsősorban a nyugdíjkorhatár kitolása miatt. Ráadásul újra és újra felrémlik Suzanne apjának az igazgatósága, amikor még egészen más, patriarchális viszony volt gyáros és a munkások között. Gondolom, ezek a részek a francia mozikban még komikusabb kontextusban jelennek meg.
Nagyon jó munkát végeztek a designerek, a képi világ tökéletesen megfelel a korabelinek – enteriőrrel, kosztümökkel, frizurával, sminkkel együtt. A zene is a hetvenes évek végét idézi, amikor az egyik központi kérdés a női emancipáció volt. Akárcsak ma – mondhatnánk, holott a nők az elmúlt több mint harminc évben számos pozícióban vetették meg a lábukat, bár a megítélésünk és a helyzetünk továbbra sem változott annyit.
A filmben Ozon jól játszik a különféle személyiségekkel. Az idősödő Suzanne, a lánya, és a szeretőként megjelenő titkárnő (Karin Viard) három különböző női szerepben jelennek meg, ennek ellenére mindhárman alapvetően kiszolgáltatottak a férfivilágnak. Suzanne és a titkárnő kilép ebből a háttérbe szorított helyzetből, a lánya, aki pedig a film elején nagyon határozott volt, a zárlatban zsákutcába kerül. Látszólag magzata abortálása nyithatná meg az utat a szabadulásra, de erre ő nem képes. A hímsovinisztának mutatkozó férj akármilyen határozott, a családja segítségére szorul, és meg kell élnie, hogy az öntudatra ébredő szeretője kiadja az útját. Babin, aki a munkásságért, a szabadságért harcol, valójában szívesebben élne kispolgári, nyugodt életet. A Pujol fiú elhagyja menyasszonyát, és egy meleg barát mellett köt ki. Számos olyan kérdés, helyzet, gubanc, amelyek ma is problémát jelentenek világunkban. Mintha Ozon azt kérdezné tőlünk: hogy álltok ti ezekkel a dolgokkal?
Catherine Deneuve és Gerard Depardieu igazi jutalomjátéka a film. Catherine még mindig gyönyörű, bár arcjátéka minimális, talán emiatt szépsége konzerváltnak tűnik. Depardieu erőteljes és rokonszenves. Látszik, hogy szeretnek együtt játszani. Fabrice Luchini Robert-je nagyon ellenszenves – ahogy azt a szerep megkívánja. Izgalmasan hiteles volt a titkárnő-szeretőt alakító Karin Viard is.
A színészek érzik, hogy a szerepük önmagában hordozza a saját paródiáját is. E kettős játék adott lehetőséget a kiemelkedő alakításra. Catherine Deneuve esetében pedig még a Cherbourgi esernyők (1964) című zenés film is eszünkbe juthat: az esernyőárus fiatal lányból egy gyáros felesége lett!
A magyar címet nem tartom túl szerencsésnek. Az ismert amerikai sorozatra asszociáltam az első pillanatban. Lehet, hogy ezt a trükköt szánja a forgalmazó nézőcsalogatónak? Ozon filmjének nincs szüksége erre a csúsztatásra, e nélkül is érdemes megnézni.
Kóczián Mária
Tweet