Talita

Talita Madridban – Sokkoló élmény

Miért döntöttem úgy, igenis végignézem, ahogy fölhergelnek, majd megölnek bikákat? Kihagyhatatlannak éreztem. Spanyolországban élek, ahol ez a fajta szórakozás a  kultúra része.

Ugyan ki nem mókázott azzal, amikor kicsi volt, hogy törölközőjét lengetve kiabáljon: torro, torro!? A turisták javarésze ellenzi a bikaviadalokat, ártatlan állatok értelmetlen kínzásának tartja. Mégis ráveszik magukat, hogy beüljenek az arénába, és megnézzék, hogyan is zajlik egy ilyen esemény, már csak azért is, hogy utána jogosan alkothassanak véleményt róla. Én is így tettem.

A madridi Las Ventas aréna előtt már jóval a kezdés előtt hemzsegtek az emberek, spanyolok és külföldiek egyaránt hosszú sorokban várakoztak a kasszánál. Mint otthon a focistadionokban, itt is több stand árult hűtött italokat és különféle rágcsálnivalót. A jegyek ára aszerint változik, hogy napon avagy árnyékban szeretnénk ülni, valamint hogy milyen közelről vágyunk élvezni a műsort. Este hat órakor a résztvevők ünnepélyes bevonulásával kezdődött a viadal, amelyet zenekar kísért, majd az üres ringbe beengedték az első bikát. Az elején semmi megrázóbb nem történt, csupán megfuttatták egy kicsit az állatot, fölhergelték. Utána érkezett a picador, aki hosszú lándzsájával lóhátról egyszer-kétszer megszúrta a bika tarkóját. Kiment, míg a banderillerók három pár, színes papírral bevont, horgos végű „banderillát” szúrtak a bika hátába. Ekkor már kezdtem magam egy rosszul érezni, látva a vért, szembesültem a kínzás ténnyével. Ezután színre lépett a matador, akinek egy szúrással kellett végeznie az állattal. Elsőre nagyon sokkoló élmény volt, de amikor másodszorra csinálták végig ugyanezt, már majdnem unatkoztam. Természetesen érteni kell hozzá, az igazi rajongók tudják, mire fontos figyelni, mikor végzik jól a dolgukat a résztvevők, de őszintén szólva egyáltalán nem olyan izgalmas. Titkon azon reménykedtem, hátha fölkap valakit a bika, de az alig dühöngött. Sok spanyol ellenzi a bikaviadalokat, és soha életében nem néz meg egyet sem. Akadnak azonban sokan, akik rendszeresen járnak az arénába. A mögöttünk ülő idősebb urak például komolyan vették a játékot: „Gyerünk, ne bénázz! Öld már meg!” kiáltották, és mérgelődtek, ha a matador ügyetlenül mellé célzott.

Spanyolországban a sikeres torreádorok ugyanolyan ismert személyiségek, mint a híresebb színészek. Hogy megőrzendő tradíció vagy barbár szórakozás?

Nos, számomra csöppet sem volt mulatságos. Az állatvédők évek óta küzdenek e harcok engedélyezése ellen, és annyit már sikerült elérniük, hogy 2012-től Katalóniában betiltják a bikaviadalokat. Talán előbb-utóbb az egész országban sor kerül rá, és a jövő nemzedéke majd csak történelemkönyvből olvas róla, épp úgy, ahogyan mi a római gladiátorokról.

Gerber Luca