Talita

Tyúksztori

A kakasok fő kérdése az volt, hogy ki a legjobb a tyúkoknál. Elkezdtek frakciózni, az egyiket egyszer kiközösítették, és véresre csipkedték, annyira üldözték, hogy az két vele szolidáris hódolójával kirepült a kerítésen, a patak partján találtuk meg őket – még szerencse, hogy mi értünk oda előbb, nem egy róka.

Férjem, aki kacérkodik a részleges önellátás gondolatával, tavaly a sógorunktól kapott kilenc kiscsirkét.

Egy kotlós keltette ki őket az ő házuknál, a gyerekek végignézhették, hogyan is zajlik ez, hogyan bújnak ki a kiscsibék. Nagyon izgalmas folyamat, egyszer érdemes kipróbálni tyúkos házaknál. Csak az a lényeg, hogy legyen a tyúkok között ősanya természetű kotlós, mert ha nincs, akkor a kiscsibék ki sem kelnek, hiába van megtermékenyített tojás!

Nagy izgalommal nevelgettük a néhány hetes kiscsirkéket tavaly nyáron, vajon hány tyúk lesz és hány kakas? Okozott némi csalódást, hogy hat kakas és három tyúk alakult ki a mezőnyben – nem valami jó arány. Viszont a kiskakasok között volt egy különleges példány: egy kopasznyakú, akit a gyerekek Kristófnak neveztek el.

Férjem január elején úgy döntött, hogy nem fogunk három tyúkkal viccelődni, így hirtelen felindulásból vásárolt négy kitojt tyúkot. Azok kedvéért, akiknél egyelőre nincs baromfi: az utóbbi kifejezést az olyan tyúkokra használjuk, amelyek nagyüzemi tartásban kiszolgáltak, nem tudnak már naponta tojni, ezért „kiselejtezik”, olcsón (párszáz forinttól kb. kétezer forintig) eladják őket, ha van kinek, ha nincs, akkor pedig a levesbe kerülnek.

A mieink olyan eszméletlenül rosszul néztek ki, hogy azóta is csak szakadt tyúkoknak nevezzük őket… A tollazatuk hiányos, fénytelen, a tarajuk lekonyult, halvány rózsaszín valami. Alig tudtak járni, csak szédelegtek jobbra-balra, mintha lábujjhegyen jártak volna. Napokig nem tudtak a tyúklétrán felkapaszkodni az ólba, úgy kellett őket betenni, de lejönni sem tudtak, így reggelente ki kellet őket szedni… Eleinte tojtak egyszer-kétszer, majd kb. másfél hónapra elmaradtak a tojások. Amikor már ki-be tudtak járni az ólba, akkor meg naphosszat bent kuksoltak, máig a tojóládákban alszanak. A téli hidegben Péter készített nekik egy kis szárnyékot a szél ellen, az egyik annak a végében gubbasztott szinte folyamatosan.

Az őslakosok és az újak között eleinte komoly harcok voltak, persze, előbbiek kerültek ki győztesen, annál is inkább, mert a hat kakas, ahogy kezdett érett férfikorba kerülni, egyre harciasabb volt. De őstyúkocskáink is támadták az újakat, különösen a legszerencsétlenebbet. Péter mondta is, hogy minden úgy zajlik a baromfiudvarban, mint a rossz emberek között: az erősek, a pozícióban levők el akarják taposni a gyengéket, az elesetteket.

A nemi érés kakasaink életében azt is jelentette, hogy egymás ellen is egyre gyakrabban fordultak. A fő kérdés az volt, hogy ki a legjobb a tyúkoknál. Elkezdtek frakciózni, az egyiket egyszer kiközösítették, és véresre csipkedték, annyira üldözték, hogy az két vele szolidáris hódolójával kirepült a kerítésen, a patak partján találtuk meg őket – még szerencse, hogy mi értünk oda előbb, nem egy róka.

Ennek a háborús időszaknak véget kellett vetni. A kakasokat egyrészt elajándékoztuk, másrészt levágtuk. Péter egy pohár pálinkával megerősítve és a gyerekkori emlékekre építve végezte az akciókat, aztán talált egy jó kis videót, amin egy amerikai nő meséli el és mutatja meg a csirkevágás legszelídebb módját. Mindenkinek ajánlom, nekünk, ill. férjemnek bevált, én nem érzem képesnek magam erre…

Időközben őstyúkocskáink is felcseperedtek, nagyon szépek, egy hozzáértő rokonunk szerint van bennük némi dísztyúk-vér – lehet, ebben még nem mélyedtünk el. A szakadtak közül három szépen magához tért. A tolluk fényes lett, a tarajuk megszínesedett, megtelt, a fenéktollazatuk szép selymes, tiszta, a mozgásuk energikus, koordinált, és tojnak. Sajnos van egy kivétel. Ő is jobban néz ki, jól mozog, de nem nőtt ki mindenhol a tolla, sem a taraja, sem a színe nem olyan szép, és nem tojik. Április végéig adtunk haladékot neki a felépülésre, tojásra.

A finom kakaslevesek és kakaspörköltek után egy kakasunk maradt, Kristóf, aki sajnos egyre vadabb. El tudom képzelni, hogy ő is a levesben végzi, ha így folytatja. Amint betesszük a lábunkat a baromfiudvarba, azonnal nekünk jön, sőt, sunyi módon hátulról is támad. Engem kicsit aggaszt, hogy folyamatosan kukorékol. Még szerencse, hogy viszonylag távol vannak szomszédok. Azt hiszem, engem zavarna, ha a más kakasa folyton kieresztené a hangját, ha kell, ha nem…

Legközelebb a tojások rejtelmeiről mesélek Nektek!

Kóczián Mária

Második rész: Horror a baromfiudvarban

A szerző fotóival

Kapcsolódó cikkeinkből:

Isteni a termés! – Naplójegyzetek 1.

Amikor gyerek voltam – Naplójegyzetek 2.