Talita

Keresztény női magazin

Vergődés

lulla
Fát szedni indulok az erdőbe. Ebben nincs is semmi rendkívüli, talán abban mégis, hogy a köröttem dolgozók között akad volt utcalány, lányokat futtató pesti vagány vagy férfi prostituált – csupa olyan ember, akiket már fiatal korukban félredobtak, mint ahogy a favágók az irtáson hagyott gallyakat. Munkaterápián veszek részt, ahogy ők nap mint nap.

– Kicsit sarkítva, ha valaki Lulla után „csak” lop, és nem gyilkol, az már eredmény – mondja Szilágyi Tamás, a lullai hajléktalan szenvedélybetegek számára kialakított ház vezetője.

Milyen is ez a hely?

Először is munkaterápia van. Mostanában a betegek a favágók után takarítják a húszéves akácerdő maradványát. A terület magánkézben van, a tizennégy munkás a Somogy megyei lullai otthon lakója. Valaha szerfüggők és nagyrészt hajléktalanok voltak. Közös még bennük, hogy családjuk labilis, legtöbbjük, ahogy ők mondják, zaciban (gyermekotthon) nőtt föl. S bár nem egyforma szert használtak, mindegyikőjükre az a fajta politoxikománia jellemző, amely a tudat megsemmisítését célozza: „Kiütni magam”. Közös az is, hogy mindnyájan bizalmatlanok. Csupán keresztnevüket, néhányan azt is megváltoztatva vállalják rossz tapasztalatokból eredő félelmeik miatt.

Az erdőn könnyű 

A nagyobb fákat kell halmokba hordaniuk, míg a napsütötte bőrű, hátul copfot viselő Altziedler László, az egészségügyi intézmény mentálhigiénés szakembere egy kétéves stilfűrészzel dolgozik, Feri, Miklós és Karcsi pedig a kisebb gallyakat égetik.

A kátyús és immár vizes földúton a huszonhat éves narancssárga Volkswagen Transporter elakadt. Laci, aki negyvenhét lesz az idén, mielőtt kezembe nyomta a kormányt, az üvöltő korai Eric Claptont  kikapcsolta, és beállt a fiúk közé. Talán a zenétől, amely volt már Mick Jagger első zenekara is, vagy a képtelen sorsú, mégis abszurdan vidám útitársaimtól van, de olyan, mintha a nyolcvanas évek beat bibliájának, az Üvöltésnek valamelyik novellájából bújtunk volna elő. Az autó Jack Kerouac-i módon nem akart megmozdulni, míg Laci bele nem gázolt a latyakba, és erőteljesebben meg nem lökte. „Munkahelyünk” az elakadás helyszínétől csupán néhány száz méterre volt. Egy nyúl és egy szarvas után nem maradt más látnivaló, mint a letarolt erdő. Lepakoltunk, Laci elmagyarázta a teendőket. Egy kesztyű jó lenne, konstatáltam, amikor az első tüske belement a hüvelykujjamba. A többiek nem viseltek semmit, igaz, ők már tudták, hogy miként bánjanak az akáccal, három hete dolgoznak az erdőn. Némán, lehajtott fejjel hordjuk a fát. Van, aki lassabban, van, aki lendületesen dolgozik. A lassúbbakra Laci olykor rákiált.

“Gyerünk!”

A magas, Claudia Cardinalét idéző Emma a kínai divat szerint öltözött, fehér pólót, bő nadrágot és kitaposott edzőcipőt visel, a törékeny Angéla ruházata szintén a keleti módit idézi, ők egyesével viszik a fát, a fiúk a nagyobbakkal birkóznak. Jól haladunk, egy óra sem telik el, Laci cigarettaszünetet rendel el.

– Igyunk kávét! – kiálltja el magát Feri, és feljebb gyűri a fején a fehér simléderes sapkát. Büszke arra, hogy hétszázért vette, pedig Adidas a márkajelzése.

– Ezt meg sem hallottam – mordul föl Laci.

– Bocs, főnök, ihatunk kávét? – ismétli. Ihatunk. Feri telepedik mellém. Második alkalommal találkoztunk, a közös munka meghozta a bizalom csiráit. Feri harminchét, három éve él a faluban. Lassan szürcsöli a feketét.

– Mennyiért adjátok a fát? – kíváncsiskodom.

– Egy köbméter tízezer.

– Nálunk, Bicske mellett tizenöt.

– Bicske? – csillan föl a szeme. Kiderül, ott élt kétéves koráig, amíg apja be nem adta a zaciba a húgával együtt. Akkoriban halt meg anyja, amibe az apa belerokkant. Inni kezdett, de nem akárhogy. Néhány hónap alatt olyan szintre ért, hogy a szomszédok szóltak a védőnőnek, tenni kéne valamit a rácsos ágyba szükségüket végző gyerekekkel. De régen volt, legyint kesernyés vigyorral a sötétbőrű, Adidas feliratú baseball sapkát viselő férfi. – Néha azért kivitt a nagymama.

– Akkor neked van egy házad.

– Ja. Nem tudom, van-e, évek óta nem voltam otthon. Tizennyolc évesen a sziput választottam és a szabad életet. Nincs nekem hová mennem, ha innen kikerülök, csak az utcára.

Ferinek szakmája is van

Szakács. Laci elkiáltja magát:

– Munkára!

Újabb egy óra múlva a Borderline személyiségzavarban szenvedő Emma elegyedik velem szóba. (A Borderline-nak sokféle tünete van, az egyik az öncsonkítás. Emma nyaka, karja is össze van vagdosva.) Emma többször nekiállt, hogy leérettségizzen, de a kudarcorientált attitűd meghozta az eredményét.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki újságíró lehessen? – néz a szemembe most először, barna szeme fölött a szemöldöke gondozatlanul kinőve. Laci közbeszól.

– Kurt Vonnegut tartott egyszer egy előadást több száz ember előtt egy írói kurzuson. Mindenki azt várta, na, most majd megmondja a tutit. Vonnegut késett, a kíváncsiság fokozódott. Amikor végre megjelent, ennyit mondott: – Uraim, ahhoz, hogy valaki író legyen, nem kell mást tennie, mint írni, írni és írni!

– Az élmények se ártanak – fűzöm hozzá.

– Nekem azok vannak. Kint dolgoztam külföldön – mondja halkan Emma.

– Hol?

– Hollandiában – sóhajt. Hallgatunk. Aztán elárulja, hogy eladták.

– Ezerötszáz eurót kapott értem a gazdám három hónapra – emlékezik. – Először csak azt hittem, ezret, de kiderült, ezerötöt. Nem volt erőszak, magamtól mentem. Még útlevelet sem kellett csináltatniuk, mert az volt. Személyim nem volt, de útlevelem, az igen. Mindig azt mutattam, amikor igazoltattak a rendőrök. Amszterdam meg olyan jól hangzott. Csak azt nem tudtam, hogy ennyire rossz lesz.

Előbb csak fű

Egytől hajnal kettőig tartott a „munka”, az ukrán, román, szlovák és a magyar lányok kábítószert kaptak, hogy bírják. Az első adagot ingyen, később már maguknak kellett megvenniük. Volt miből, mert a szerb tulaj a keresetük felét náluk hagyta. Nem minden számítás nélkül, hiszen a szállást, a kaját, a ruhát a lányok állták. Délután füvet szívtak, estefelé, hogy „pörögni” tudjanak, kokaint. Emma három hónap után taxival jött haza – négyszáz eurót, azaz százezer forintért fizetett. Ma már semmi sincs a pénzéből. Az első este, amikor itthon volt, valószínűleg túl sokat ivott, mert hajnalban sírógörcsöt kapott. Bement egy telefonfülkébe, és fölhívta a rendőrséget, hogy elvesztek a papírjai, és nem tudja, hol van.

– A rendőrök rendesek voltak velem, nem bántottak. Már korábban is volt olyan, hogy felhívtam őket. Meséltem magamról, de nem hitték el, hanem bevittek a pszichiátriára.

Először Pécsre, aztán Kaposvárra került, fél éve él a lullai házban. Volt ideje azon gondolkozni, hogy került ki az utcára. Az biztos, hogy nem tett jót az önbecsülésének az anyja azon mondata, miszerint sem ő, sem a húga nem az ő gyereke. Ötéves volt akkor.

– Bár úgyis rájöttünk volna, mert ő szőke, kék szemű, mi meg sötét hajúak vagyunk. Meg nem is azért, hanem mert soha nem szeretett, nem ölelt meg, simogatni sem simogatott. Egyszer, amikor már nem laktam otthon, haza akartam menni, mert már napok óta nem ettem sem én, sem a kiskutyám, meg vert a barátom is, de nem engedett be. Azt mondta, hogy most jött meg Pestről, és fáradt. Vissza kellett mennem a barátomhoz, aki a szemem láttára verte agyon a kiskutyámat.

Tizenhat éves apa

Miklós történetével a harmadik cigarettaszünetben ismerkedem meg. A szép arcú férfi első gyerekét hetedikes korában nemzette osztálytársnőjének, igaz, akkor már tizenöt évesek voltak. Tizenhat évesen már büszke apa. Nem csak kislánya okozott neki örömet, azt is elégedetten említi, hogy Pesten, amikor lányokat futatott, nem drogot, csupán pálinkát adott nekik, hogy jobban bírják a melót.

– Én még tisztességes voltam velük – véli. A sors azonban lehet, hogy utolérte, időközben húszévessé cseperedett, gyönyörű lányáról azt hallotta, hogy a „szakma” martaléka lett, ráadásul a konkurens bandának dolgozik. A másik szívfájdalma az, hogy négy kisebb gyermeke, akiket az utóbbi években egyedül tartott el, mert hogy szakmája lakatos, nevelőintézetbe kerültek. Vissza szeretné kapni őket, ám a ház az utolsó kapcsolata idején megrongálódott.

– Sokat veszekedtünk az asszonnyal. Egyszer a kisfejszével beverte az ajtón az ablakokat, aztán kihívta a rendőröket. Azoknak hiába magyaráztam, hogy nem én voltam, hogy békésen főztem a konyhában, nem hitték el.

A gyámhivatal nevét nem vállaló munkatársától később megtudom, nem véletlenül döntöttek a gyerekek intézeti elhelyezése mellett. Nem lehetett tudni, hogy egy használt pelenkára vagy egy döglött patkányra lép-e az ember a sötétben. Miklósnak azonban tényleg nagyon hiányoznak a gyerekei. Könnybe lábadt szemmel beszél róluk. Hogy újra vele élhessenek, a villanyt vissza kellene kapcsoltatni, amihez 207 ezer forintra lenne szüksége. Igaz, van egy aggregátora, de az jobban eszi a benzint, mint egy autó. És a házra is ráférne egy kis renoválás, ami újabb 150 ezret jelentene.

– Ismer valakit, aki adna nekem ennyi pénzt? – kérdezi reménykedve. Bizonytalan vagyok. Az viszont biztos, hogy most a gyerekek látogatják a papát, és ilyenkor, ha süt a nap, a közeli Balatonhoz mennek egy kiló kenyérrel és egy darab vajjal. Néha, egy kis szórólapozásért cserébe, akad lángos, fagyi és üdítő is.

Saab vagy Jaguár

Miklós, akárcsak Feri, harminchét lesz az ősszel. Károly csak tizenkilenc. Ő is zacis. Tízéves volt, amikor az anyja temetésén először találkozott a testvéreivel. Ő is csak szipuzott, és nem tanult, pedig érdekli a zene és az autók is. Tizenöt éves korától egy férfi futtatta. Erről nem beszélt, ezt a többiektől tudom meg.

– Milyen autója van? – szegezi nekem a kérdést fahordás közben. Megmondom. A korát is. Legyint.

– Nem baj, ha egy autó öreg, én már ültem Saabba is, és Ford Mustangba is, de azok sem voltak fiatalok – dicsekszik.

– Mustáng?! Csak szerettél volna – vágja oda Miklós.

– Tényleg ültem. Néha kivittek a nagybácsikámék, és az ő fiának volt egy Mustángja, meg egy Saabja is, de azzal feltekeredett egy fára, és nem tudták jól kikalapálni. Akkor fotózták, hogy majd eladják, amikor utoljára ott voltam.

– Akkor ültél te Saabba, amikor én Jaguárba – hitetlenkedik tovább Miklós.

– Van egy cigid? – kérdezi Karcsi.

– Nincs. Miért nem hordasz magadnál?

– Le akarok szokni, csak most megkívántam.

– Ugyan, miért akarsz leszokni? – szól közbe Laci. – Az államnak az a jó, ha betegek leszünk, és már gyerekkorunkban gyógyszerfüggők. Nem vetted észre, a gyógyszertárak és az orvosok a legnagyobb hatalom a biztosítótársaságokon és bankokon kívül? Ez pont ellentétes a kínai birodalom filozófiájával, ahol a kínai császár akkor fizetett az orvosának, ha egészséges volt. Az államnak az a jó, ha nem érjük meg a nyugdíjkorhatárt. Nincs már sehol emberi élet, csak itt az erdő közepén.

Talán még itt lehetne élni

Laci öt évvel ezelőtt költözött el a Corvin közből, akkor született meg negyedik gyermeke a második házasságából, és a tizennyolc négyzetméter kevésnek bizonyult. Parasztházat vettek, a faluban állást is talált, foglalkozása eredetileg testnevelő tanár. A drogprevenciót Debrecenben tanulta meg. Említi, hogy egy időben még pénzt is lehetett vele keresni. A Honvédségnél például egy hét kiskatona-fejtágításért hetvenötezer is összejött. Aztán elbocsátották az iskolából.

– Úgy rúgtak ki az állásomból, hogy utánam nemhogy drogprevenciós szakember, de még tesi tanár sem maradt. Pedig ha megnézed az interneten a kormány drogprevenciós stratégiáját, több száz oldal nagyon szívhez szóló duma után az következik, hogy minden iskolába kell egy drogprevenciós fószer. Kell, de miből? Forrást elfelejtenek adni hozzá.

Fejesugrás volt a sötétbe

Laci egy ideig munka nélkül tengődött, míg egy barátja szólt, hogy van egy rehabilitációs intézet, ahová kellene szakember.

– Nem ijedtem meg, hiszen korábban tanítottam egy évet olyan suliban, ahová csak úgy kerülhettek be a kölykök, ha előtte három suliból kitették őket.

Laci az intézetbe 2003 februárjában került, akárcsak Zsófi, a lánya, aki friss érettségivel a zsebében volt munka nélkül. Ők lettek az első nevelők. Aztán jött Szilágyi Tamás, az új intézményvezető, aki ma már úgy látja, Lulla számára fejesugrás volt a sötétbe.

– Keresem azt a módszert vagy tudást, ami a vergődés utolsó pillanataiban segíthet. De fogalmam sincs, van-e létjogosultsága egy ilyen helynek – mondja. Hozzáfűzi: valójában nem kételkedik, csupán ritkán kap megerősítést. Bár igyekszik emberi környezetet teremteni a lakók számára, ez néha lehetetlen. Emlékszik egy fiúra, aki, amikor megjött, lement a pincébe, és nem is volt hajlandó egy hónapig feljönni onnan.

Tamás számára kihívás az, hogy hogyan lehet megszelídíteni az indulattal, agresszióval kommunikáló, károsodott idegrendszerű embereket. Itt szabadságot kapnak, amivel nem igazán tudnak mit kezdeni, hiszen megszokták a függést. Legtöbbjüket az összes magyarországi rehabilitációs intézetből kitiltották már.

Lulla befogadja őket

A kliensek legtöbbje olyan állapotban van, hogy nagyfokú tolerancia szükséges a közös munkához. A vezető Emma öncsonkításán sem szörnyülködik, viszi őt is magával az erdőbe. A cél ugyanis a munkán keresztül egy élhetőbb emberi lét elsajátítása. („Milliőterápia” folyik, amelynek lényege, hogy a páciensek elsajátítsák azokat a készségeket, amelyeknek életkoruk ellenére híján vannak. Amelyeket mi, többiek gyerekkorunkban a családunkban tanultunk meg.) Példát a vezetők adnak, akik gyakorlatilag ott élnek velük. Ma már az intézetben pszichiáter és művészeti vezető is van, akárcsak huszonnégy órás ügyelet.

A pesti Diótörés Alapítványon, a drogambulanciákon keresztül lehet bejutni a kliensek közé, illetve előfordult, hogy valakit szociális munkások szedtek fel a pesti aszfaltról. Az intézmény kettős finanszírozású. A szenvedélybetegek ellátására szerződést kötöttek az Országos Egészségbiztosítási Pénztárral, és a megyei szociális és gyámhivatallal. De a kettős normatíva is kevés a fennmaradáshoz. Ennek ellenére élhető az élet Lullán, csak a gyógyulás kimenetele kétséges. Igaz, előfordul, hogy valaki visszatalál az életbe, elhelyezkedik, és albérletben él. Másoknak azonban az utca vagy elmeszociális otthonok („bolondokháza”) valamelyike jut. Így a vezetők a jogszabályokkal zsonglőrködnek, hogy minél tovább hordhassa a fát az, akinek a tüskés akác az életet jelenti.

(Forrás: Magyar Nemzet, 2007)

 

Konkoly Edit


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162