Virágok halála a Nyugati pályaudvaron
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet – némi túlzással sok igazság van ebben a közmondásban. A Nyugati pályaudvar alkalmazottai és vezetői úgy látszik, nem szeretik a virágokat. Közömbösen nézik, ahogy pusztulnak. Évek óta vonattal utazom haza a munkahelyemről, és a Nyugati pályaudvaron szállok fel.
Évek óta látom, hogy tavasztól őszig kb. háromszor beültetik virágokkal a virágládákat, de a növényeket senki sem locsolja. Két-három hét alatt elpusztulnak, utána kopár föld árválkodik a virágládákban, egészen a következő, több százezer forintos beültetésig. Mi ennek az értelme?
Álságos normakövetést sejtek az ügy hátterében: a virágos pályaudvar Eu-konform, ezért rendeli meg a virágozást a pályaudvar vezetősége valamelyik kertészettől. Valójában azonban egyáltalán nem érdekli őket, ezért a locsolásról nem gondoskodnak. Pedig csak ki kellene jelölni erre a feladatra az alkalmazottakat.
Lehet, hogy ennek a magyarázata az érdektelenség? Lehet, hogy csak el kell költeniük azt a pénzt? Lehet, hogy kijelöltek valakiket a locsolás feladatára, de ők nem teljesítik? Lehet, hogy nincs senki, aki az el (nem) végzett munkát számonkérné? Csupa buta, kérdő „lehet”… Pedig a válasz egyszerű: pazarlás és embertelenség. A világ sivár fele.
A locsolás persze nem nagy kunszt. Egy-egy virágládát bevállalhatnának azok a boltosok, pénztárosok is, akik a közelében vannak. Miből állna egy-két vízzel telt műanyag palackot hozni, amikor a mosdóba mennek? Igen, tudom: a viráglocsolás a pályaudvart üzemeltetők feladata volna. De mi történne, ha csak azoktól várnánk a különféle feladatok elvégzését, akik amúgy kötelezettek rá? Valószínűleg kihalna az emberiség.
Persze az utasokat sem kell mentegetni. Egy részük nyilván örül, ha az ipartelep-szürkeségű pályaudvaron üde virágokat lát. Más részük közömbös, nem érdekli. És vannak olyanok is, akik tuskó módon ülőkének használják a beültetett virágtartókat. Persze talán ők se ülnének rá, ha naponta meg lenne locsolva, és a nedves föld a hátsó felükre ragadna.
A növényeknek is fájhat a pusztulás, a szomjhalál, nemcsak nekünk, embereknek. Mintha hang nélkül kiáltanának – a földre hajló szárukkal, a sárguló leveleikkel. Miért is várhatnák el a virágok, hogy hangtalan könyörgésük átlépje az emberek ingerküszöbét, amikor sokszor a hangosan vonyító macskák és kutyák, a jajgató csecsemők, öregek és más kiszolgáltatottak segítségkérése sem jut át? Pedig a virágokat könnyebb lenne megmenteni, mint a pár száz méterrel odébb haldokló hajléktalanokat: nem beszélnek vissza, nem kellemetlenkednek, nem morognak, és még illatosak is.
Mégis reménytelennek tűnik a sorsuk.
Kölnei Lívia
Korábbi hasonló cikkeink:
Tweet