Zsu naplója: Adél ballag
Két nap múlva elkövetkezik a nagy esemény, de a lányom az érettségi miatt ideges.
Szerda
Adél későn jött le enni, akkor is alig valamit. Különórákra jár, angolt és matekot tanul, tegnap negyed kettőig bújta a könyveket, a Facebookra fel se ment. Ma volt az utolsó rendes tanítási nap. Holnap bolond ballagás.
Én viszont a kert, a vendégek, és az ételek miatt vagyok feszült. A kerti tó, amely csodával határos módon elkészült, elfoglalja a kert közepét, Lili tegnap már úszott benne. Ma Zoli, aki segíteni szokott, többször elmondta, hogy nem szabad belemenni, mert kiszakad. Igen, tudom, válaszoltam, de mégiscsak az én dolgom. Megértem Lilit, aki a nagy melegben alámerült, feljött, és prüszkölve fújta a vizet, mint egy kiskutya. Öt karcsapást lehet benne megtenni és mellkasig ér a víz. Mióta ideköltöztünk, szerettem volna egy tavat. S egyszer csak a semmiből – Isten kegyelméből – lett.
Délután recepteket gyűjtöttem, mit kellene sütni vasárnapra, amikor a barátaink jönnek. Mi az, amit már holnap meg tudok csinálni, de nem szárad meg? Zserbó!
Csütörtök
Reggel süt a nap, a kerti tó egyre szebb. Adél hisztizik, hogy vigyem ki a két kilométerre lévő állomásra. Ezt sokszor eljátszottuk már, de nem vittem ki, mert megbeszéltük, hogyha jó idő van, biciklire ül. Most azonban hajlok rá, lévén utolsó nap. Kimegyünk az autóhoz, megnyomom a központi zár gombját, de az autó nem reagál. Újra megnyomom, megint semmi. Nem tudlak elvinni, közlöm a látható tényt, Adél mérgesen elrohan. Előtte már kiabáltunk egyet, mert feltörte a lábát a cipő. „Hogyhogy nem tudod, hová raktad el a cipőm?! Tudnod kell, te vagy az anyám!” „Nem emlékszem. Tegnap este kerestem már, de nem, találtam.” „Nem is kerested. Akkor mibe menjek?! Szandálban nem mehetek, az nem illik a ruhámhoz.” „Szerintem fel lehet venni.” „De értsd meg anya, nem illik a ruhámhoz!” Újra felmegyek az emeletre, keresni kezdek a dobozok között. Megtalálom. Adél átcseréli a cipőjét.
Az autó később sem indul be, nem tudjuk kinyitni. Felhívom a szerelőt, nem ér rá, szül a felesége, benn van a kórházban. Leintek egy autót, a sofőr készséges, sokat bajlódik vele. Azt javasolja, törjük be a hátsó ablakot, akkor ki tudjuk nyitni az autót belülről, és végre el tudjuk indítani. Közben megérkezik Máté és Ábel. Azért jöttek, hogy rendbe hozzák a kertben lévő babaházat, ami megdőlt. Velük egy lelkigyakorlaton ismerkedtem meg, ahol imádkoztunk és dolgoztunk, és megint imádkoztunk és dolgoztunk. Mint a bencések. „Mi lenne, ha imádkoznánk?” Bemegyünk a házba, gyertyát gyújtok, leülünk a konyhaasztalhoz. Saját szavainkkal imádkozunk, majd énekelünk. Aztán sokáig hallgatunk.
Újra kimegyünk az autóhoz. Megnyomom a gombot – hiába. Lecsukom a közben nagy nehezen felnyitott motorháztetőt, halk pittyegés. „Elindul!” Kiáltok fel örömömben. Tényleg. Hamarosan az autóban ülünk, a fatelep felé tartunk. Megvesszük a szükséges anyagokat. Aztán még egyéb dolgokat is, ami kell a vasárnapi ebédhez, amikor a barátainkat látjuk vendégül. A fiúk dolgoznak, én elkezdek főzni másnapra, és rendet rakok a lányok szobájában. Délutánra készül el a ház. Ötkor ebédelünk. „Mivel tartozom?” „Semmivel. Vagyis segíts valaki másnak” Mondja Ábel, miközben biciklijére ül. Mátéval megállapodunk, hogy visszasegítem.
Később újra bemegyek a városba, gyerekeket hozok haza, és odafelé még veszek paradicsomot, uborkát, citromot a salátához. Este megjön Lili. Zoli, míg én a városban voltam, lenyírta a füvet. Kifizetem, elmegy. Lili fáklyát gyújt a tó körül, kiülünk a teraszra, közben piskótát kavarok, Lili elmeséli a napját. „Anya, ugye milyen szép helyen élünk? Hála van bennem.”
Bennem is.
Adél szerenádozik, csak az éjféli vonatot éri el. Megvárom. Közben megfőzöm a gulyásleves t szombatra a testvéreméknek. Nálunk fognak aludni a ballagás után. „Anya, ez volt a legjobb szerenád! Olyan jó fej a Melinda néni.” Mondja lelkesen Adél, amikor negyed egy körül megérkezik. „Miért volt jó?” „Nem tudom, valahogy más volt, mint a többi. Olyan nyílt és kedves. Annyit beszélgettünk.” Egy óra elmúlik, mikor ágyba kerülünk.
Péntek
Reggel beindul az autó, Lilit kiviszem az állomásra, de lekési a vonatot. „Nem hiszem el, miattad van, anya!” „Hamarabb kellett volna felkelni. Nem fogok kilencvennel menni, felejtsd el.” „Le fogom késni az díszítést. Nem késhetek el, anya! Hogy lehetsz ilyen?! Ötkor felkeltem, hogy tanuljak. A harmadik órán felelek.” Megesik rajta a szívem, beviszem a városba, így eléri a gyorsvonatot. Ha már bejöttem, kimegyek még a piacra, vészesen fogy a pénzem, pedig még virágot is kellene vennem. Hívom Adélt, de alszik. Még egyszer próbálkozom. „Hány virágot vegyek a tanároknak?” „Nem tudom, anya. Ne vegyél virágot.” Mondja álmosan. „Valakinek csak akarsz adni.” „Tényleg ne vegyél! Na, jó, vegyél négyet.” Hazajövök, este Adél és Lili apukájánál, Jánosnál lesz az ünnepség a család számára, ígértem pogácsát, zserbót, és rétest. Ja, igen, és egy salátát.
A tegnap esti piskótákat felvágom, megtöltöm. A zserbó nem lett igazán édes, félek, nem fog ízleni. A réteseket kisütöm, egy diósat és egy túrósat, és nekiállok a pogácsának. Fel kettőkor fejezem be, fodrászhoz nincs már időm elmenni, gyorsan hajat mosok, és nekiállok takarítani. A vonat négykor indul, épp elérem. A testvéremék kicsit késnek, de a „Gaudeamus igitur iuvenes dum sumus”-ra épp odaérnek. A másik család, Jánosé már ott van. Hűvös van, de nem emiatt rázkódom meg. Mindig nehéz velük találkoznom.
Egy harmadikos tisztán csengő hangon elénekli a Múlnak a gyermekéveket, egy tizenegyedikes felolvas egy megható történetet, aztán az igazgató beszél, és okleveleket osztogat. Adél is kap, meghatódva áll fel. „Kiemelkedő tanulmányi eredményéért magyar-irodalom és történelem tantárgyakból” Felállva tapsolunk az anyukámmal, és a testvéremmel. Este Jánoséknál szépen megterített az asztal, finomak az ételek, bár nem a felesége készítette, hanem hozatták. A gyerekek boldogan szaladgálnak a nagy házban és Benedek, János hét éves fiának teknősbékáját csodálják. Anyu lába egyre jobban vizesedik, szégyenlősen elfogadja, hogy alá toljunk egy széket. János pohárköszöntőt mond. „Emlékszem, amikor kicsi voltál, sokszor csak a mellkasomon tudtál elaludni. Az is jó volt, de most hogy felnőttél, nemcsak kívülről vagy gyönyörű, hanem megmaradtál becsületesnek, tisztának, mégis határozottnak. És ami a legjobb, hogy azt hiszem, veled egy barátot is kaptam az élettől.” Mondja, mire Adél megjegyzi. „Mélységesen szomorú vagyok, hogy nem mehetek többé a suliba. ” Nekem meg egy idézet jut eszembe J. D. Salingertől. „Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga.”
A ballagás kifejezés a latin ’valetans’, szóból ered; amelynek jelentése: búcsúzó. Selmecbányán az 1870-es években az erdészeti és bányászati Akadémián a hallgatók a Ballag már a vén diák… kezdetű dal éneklésével búcsúztak el iskolájuktól. Lassan az egész országban elterjedt a ballagás szokása; a XX. század elejére pedig általánossá vált. Az 1920-as években a Ballag már a vén diák kezdetű dalt felváltotta az Elmegyek, elmegyek… kezdetű magyar népdal. Szokássá vált az is, hogy a ballagás előtti éjszakán a végzősök szerenáddal köszöntik tanáraikat, a ballagás napján pedig az iskola zászlóját követve mennek végig a folyosókon, vállukon egy kis tarisznyával, amelybe az alsóbb évesek pogácsát, sót, földet és aprópénzt és az iskola fényképét teszik.
Az 1950-es években a ballagási szokásokat betiltották. Manapság nemcsak a középiskolákban, hanem az általános iskolákban és az óvodákban is rendeznek ballagást. A középiskolában szokásos szerenád pedig nem a ballagás előtt, hanem inkább utána van. A régi ballagási dalok mellé pedig felzárkózott Máté Péter slágere, az Elmegyek, elmegyek is.
Forrás: http://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/ballagas
Nyitókép innen.
Tweet