Manókalandok 2. – Marci megmentése

manokaland2 
Végre felvirradt a várva-várt nap. Az egérfogatot befogták, a szekérben, gondosan szalmába csomagolva, csipkeszörpök és -lekvárok halmozódtak.

Kati és Peti már kora hajnalban fölkeltek, hiszen ilyen izgalmas kalandban még soha életükben nem volt részük. Az utazás legalább három napig fog tartani, esténként tábortüzet raknak, és a szekérben fognak aludni! Kati félt is egy kicsit, de ezt a világért be nem vallotta volna, mert attól még jobban félt, hogy otthon hagyják.
Amikor kisebbek voltak, szüleik vándormanókra bízták a termés eladását, akiket aztán vagy viszontláttak a pénzükkel meg a cserébe rendelt árukkal, vagy nem. Ilyenkor bizony nélkülözniük kellett, s előfordult, hogy hetekig csak szárított gombán élhettek volna, ha a fán lakó mókuscsalád nem osztja meg velük télire gyűjtött mogyoró- és diótartalékát.
– A szívességet viszonozni kell – mondta édesanyjuk, így aztán egész ősszel hordták a mókusoknak a termést.
De az sem volt jobb, hogy ezután édesapjuk egyedül vágott neki az útnak. Két hét is eltelt, mire visszaérkezett, s a manóházban bizony sokat aggódtak érte. Most legalább együtt lesznek, bármi is történik!
Reggeli után édesanyjuk leküldte őket mosakodni a patakhoz. – De aztán igyekezzetek, rögtön indulunk – szólt utánuk.
Úton a patakhoz a két gyerek rémült segélykiáltásokra lett figyelmes. Lefutottak a partra, ahol a kövek közé beszorulva kiabált egy pici állat. A gyerekek erőlködve dobálták szét a nagy sziklákat.
– Ki vagy te? – kérdezte Peti, miután kiszabadították az ismeretlen állatkát.
–  A nevem Marci. Teknős vagyok.
– Te nem lehetsz teknős – kiáltott rá Peti. – Hiszen a teknősök a tengerben élnek!
– Nem látod a páncélomat? Én mocsári teknős vagyok – húzta ki magát Marci sértődötten. – Szamár vagy, ha még ennyit sem tudsz!
– Minek neveztél? – fújta fel magát Peti, és már indult volna bosszút állni, ha Kati meg nem fogja:
– Te pedig azt mondtad, hazudik! Inkább azon gondolkozzunk, hogyan segítsünk rajta!
– Hiszen már segítettünk, nem? Kihúztuk a kövek közül. Most már oldja meg maga!
– Felelősek vagyunk érte – mondta Kati. – Nem látod, milyen kicsi? Nem hagyhatjuk csak úgy itt! Sosem találna haza!
– Hát jó, vigyük vissza – morgott Peti, azzal a hóna alá csapta Marcit. – Hogy kerültél ide?
– Ez a patak egy tó felesleges vizét vezeti le. Ott van egy nagy mocsár, ott lakunk. A sok eső miatt megtelt a tó, és a víz magával sodort.
– Akkor csak fölfelé kell mennünk – mondta Peti.
Ebben a pillanatban azonban az eddig szelíden csordogáló patakon újabb árhullám söpört végig, elsodorva fát, bokrot, kismanót. Kilométereken át sodorta őket a víz, hiába próbáltak megkapaszkodni. Végül minden erejük elfogyott, s mire a víz – szerencséjükre – egy lapos partszakaszon kivetette őket, már semmiről sem tudtak.
Fájó fejjel, szédelegve tértek magukhoz. Rémülten vették észre, hogy egészen besötétedett.

Folytatjuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.