A gyerekek a magasból döbbenten nézték a pusztulást. Kidöntött fák, elsodort bokrok, sártenger mindenütt. A szomszédjukban álló egérházikónak nyoma sem volt.
– Félek a sötétben! Sosem fogunk hazatalálni! És nagyon fáj a fejem! – Kati elpityeredett.
– Ne félj, amíg engem látsz! – vigasztalta Peti. – Valahogy csak hazaérünk. Beüthetted a fejedet, amikor elsodort a víz, majd teszünk rá egy kis útilaput!
– Marci is eltűnt, pedig megígértük, hogy hazavisszük! – sírt tovább Kati. – És Anyuék már biztos elmentek nélkülünk a vásárba!
– Sosem hagynának itt egyedül, abban biztos lehetsz! Ne sírj, inkább keressük meg Marcit!
A két gyerek feltápászkodott, és a sűrűsödő sötétben keresni kezdték a teknőst.
– Marci, Marci! – kiabált Peti.
– Huhúú – szállt a válasz a sötétben. A két gyerek reszketve kapaszkodott egymásba. Sötét árny jelent meg fölöttük, két világító kis körrel.
– Segítség, elvisz a szellem! – sikított Kati.
– Miféle szellem? – kérdezte az árny. – Te is tudod, hogy nincsenek szellemek! Bagoly Balázs vagyok, és azért jöttem, hogy hazavigyelek titeket. A szüleitek kétségbeesve keresnek, már a fél erdőt tűvé tették utánatok. A megáradt patak sok kárt okozott a környéken, nagyon aggódnak, hogy elvesztetek, vagy komoly bajotok esett.
– Meg kell keresnünk a kis teknőst, Marcit! Ő sem fog hazatalálni!
– Sajnos, ezt már csak holnap tudjuk megtenni, de ne aggódj, hiszen neki a víz is az otthona. Manóvárosba menet úgyis erre jöttök majd.
A bagoly fölkapta a kis manókat, s már röpült is velük hazafelé. A gyerekek a magasból döbbenten nézték a pusztulást. Kidöntött fák, elsodort bokrok, sártenger mindenütt. A szomszédjukban álló egérházikónak nyoma sem volt. A vén tölgyfa szerencsére távolabb állt a pataktól, otthonuknak nem esett baja. A manószülők könnyezve ölelgették elveszettnek hitt csemetéiket. A gyerekek éppen végére értek kalandjaik történetének, amikor az ajtón bátortalan kopogás hallatszott. Manópapa kinézett. Az egércsalád állt kint zokogva és vacogva.
– Mindenünket elvitte a víz – sírt egérmama. – Nincs többé otthonunk!
– Be tudnátok fogadni éjszakára? – kérdezte egérpapa. Manópapa nagyon elszégyellte magát.
– Magunktól kellett volna eszünkbe jutnia, hogy segítsünk a bajbajutottakon – mondta. – Természetesen itt maradtok, sőt itt lakhattok, amíg a városba megyünk, utána pedig segítünk az új házatokat fölépíteni!
Az egérgyerekek abbahagyták a sírást.
– A játékaitokkal is játszhatunk? – kérdezte félénken a legidősebb a manógyerekektől. Kati és Peti összenézett. Nagyon sajnálták az egérkéket, de a kedvenc játékaikat is féltették.
– Hát persze… csak vigyázzatok rájuk! – mondta végül Kati, és Peti is bólogatott. A nehéz döntésen túljutva kezdték magukat nagyon jól érezni, hogy ők is tudnak segíteni. Körbeülték a nagy vacsoraasztalt, s lassan az egércsalád is kezdett megnyugodni. Manómama elkészítette a vendégek helyét, s hívta a gyerekeket lefeküdni:
– Gyorsan bújjatok ágyba!
– Hát nem indulunk a vásárba? – Peti nagyon csalódott volt.
– Épp elég kaland volt ez mára! Majd holnap megyünk Manóvárosba – mondta Manópapa.
– De ugye nem kell reggel a patakban mosakodnunk? – aggódott Kati.
– Kivételesen megússzátok – mosolygott Manómama, és megkocogtatta az éjjeli lámpául szolgáló szentjánosbogár hátát. – Szép álmokat!
Folytatjuk.