A bőséges reggeli után a gyerekek jóllakottan szemlélődtek a szekér tetejéről. A fogadó nem volt messze a vásártértől, de a rövid úton is érdekes házakat, műhelyeket láttak.

A legtöbb még csak most nyitott, de a pékség előtt már hosszú sor kígyózott, és a fodrásznál is sokan vártak hajvágásra, borotválásra. Peti és Kati nem győzte figyelni a manókat: mennyien vannak, és milyen sokfélék!
Mivel nekik minden újdonság volt, szünet nélkül kérdezgettek a látnivalókról és a manókról, így a manószülők a rövid úton is alaposan kifáradtak kíváncsi csemetéiktől.

A vásártérre érve még nagyobb lett a nyüzsgés és a zsivaj. Szüleik jobbra-balra köszöngettek, régi ismerősöknek integettek, egy-egy mondatot kiáltottak rég nem látott barátaik felé. Az egérfogat már csak lépésben tudott haladni, így a gyerekek kényelmesen szemügyre vehették az árusok kínálatát. Volt itt minden, a mézeskalácstól a mázas cseréptálakig, díszes öltözetektől a portörlőig, amire csak szüksége lehet egy manónak.

A manószülők megígérték, hogy vásárfiát is választhatnak majd. Kati egy tükrös mézeskalácsszívet, Peti faragott ostort szeretett volna. De milyen jó lenne megkóstolni a törökmézet és felülni a körhintára is!

– Ha kirakodtunk, körbejárunk, és mindent kipróbálhattok – mondta Manópapa.

Megérkeztek a terményárusokhoz. Sütőtökök sárgállottak, káposzták, uborkák, saláták zöldelltek, paprikák piroslottak, százféle bogyó, gomba kínálkozott a pultokon, bőség és vidámság áradt a sorok közül.

– Mindig jókedvem lesz, ha a piacon járok – mosolygott Manómama.

A zöldségárusok között hamarosan találtak egy üres bódét. A házikó gyorsan megtelt a csipkebogyós zsákokkal, a lekvárokat, szörpöket szépen elrendezték a pulton.

– Menjetek csak, én majd árusítok – mondta Manómama. A két gyerek közrefogta Manópapát, és ketten kétfelé rángatták.

– Körhinta, körhinta! – kiabált Peti.

– Törökmézet akarok! – így Kati.

– Itt látható a világhírű mutatványos! – kiabált közbe valaki.

– Erre, erre, kezdődik az előadás a világ legkisebb bábszínházában!

– Produkció!!! Itt a világ legerősebb manója!

– Tessék, tessék besétálni! Táncoló egérkék, beszélő papagájok!
A gyerekek már csak a fejüket kapkodták.

– Csak szép sorjában! – nevetett Manópapa. – Nézzük meg azt a bábelőadást, aztán a mutatványosokat. Utána ebédelhetünk lángost és törökmézet is!

Délutánra, mire visszaértek Manómamához, már csak néhány zsák csipkebogyó maradt a bódéban. Manómama elvitte a fáradt manócskákat a fogadóba egy kis pihenőre, hogy utána megnézhessék az esti ünnepséget. Mikor visszaértek a térre, az árusok már összepakoltak, és az emelvényen hangolt a zenekar. A manószülők nem győztek válaszolni a gyerekek kérdéseire, akik mindent tudni akartak a hangszerekről. Egy manó izgatottan szaladgált az emelvényen, minden társához odament, de a zenészek csak a fejüket rázták. Végül a türelmetlenkedő közönséghez fordult:
– Sajnos ma nem fogok tudni játszani nektek, mert elveszett a furulyám! De ha majd…

– Itt van, itt van, mi megtaláltuk! – kiabált Peti torka szakadtából, és már törtetett is előre. A zenészmanó örömében fölkapta és a magasba emelte Petit:
– A mai este és a mulatság megmentője!

A közönség nevetett és tapsolt, a manó pedig így szólt Petihez:
– Hálából, ha szeretnéd, megtanítalak rajta játszani!

– Hát persze, hogy szeretném! – válaszolta Peti csillogó szemekkel, és már nem is félt annyira itt maradni Manóvárosban.