Attól kezdve, hogy Peti egyedül maradt, a napok csak úgy szaladtak.
 

A manógyerek lassan utolérte társait. A tanító bácsi sokszor meglátogatta délután, és türelmesen magyarázta neki újra meg újra az összeadás rejtelmeit, gyakoroltatta a makacskodó cica- és fecskebetűket. Peti sokszor elkeseredett és legszívesebben földhöz vágta volna a füzetét, máskor meg inkább játszani vagy aludni szeretett volna.

– Türelmetlen vagy, az a baj – mondta Jenő bácsi. – Elvárod magadtól, hogy mindent elsőre tudj, pedig senki nem úgy születik, hogy tud írni meg számolni! Adj időt magadnak, és gyakorolj türelmesen!

Ezt azonban nehéz volt megfogadni. Peti továbbra is dühöngött, ha valami nem sikerült rögtön, utána meg hallani sem akart többet a dologról. Így aztán Jenő bácsinak volt legnagyobb szüksége a saját tanácsára, gyakorolhatta Petivel a türelmet.

Ennél is rosszabb volt azonban, hogy Petinek a gyerekekkel is meggyűlt a baja.

Szobatársai, Marci és Berci ikrek voltak. Peti nem győzött csodálkozni rajtuk, milyen egyformák, sokáig nem tudta megkülönböztetni őket. Ráadásul egyforma ruhában jártak. Végül felfedezte, hogy Bercinek van egy kis sebhely a bal fülén, így már nem keverte össze a két kis manót. A fiúk egy apró faluból kerültek az iskolába, így nekik is sok minden újdonság volt a városban, ha nem is annyira, mint Petinek. Könnyebb dolguk volt azért is, mert ketten voltak, így véd- és dacszövetséget alkottak minden külső támadás ellen.

Eleinte gyanakodva figyelték Petit, sőt csúfolták is, mert sok mindenről egyszerűen nem tudta, micsoda. Világtól elzárt erdei életében sok tárgyra nem volt szüksége, a boldogságot számára nem egy újabb játék, hanem a természet szépségei, családja és kis állat barátai szeretete jelentette. Mikor aztán a családja hazautazott, az ikrek kihasználták védtelenségét.

– Vidéki bugris! – mondogatta Berci.

– Lütyő, bamba! – kontrázott Marci.

Peti esténként, mikor az ikrek már aludtak, keservesen sírt a párnájába. Nem elég, hogy a családja és az anyukája ilyen messze van, nem elég a rengeteg újdonság és a tömeg, ami körülveszi, és amit szintén meg kell szoknia, még ellenségei is vannak! Nem vigasztalta az sem, hogy az osztály legjobb tanulója, Karcsi fölajánlotta a barátságát. Karcsi nem lakott a kollégiumban, így csak délelőtt találkoztak.

– Engem nem szeret senki, mindenki utál! – zokogta Peti a párnájába.

Eszter néninek azonban jó füle volt, és igazán figyelt a rábízott manócskákra. Egy darabig várt, hátha mégis megtörik a jég, összebarátkoznak a gyerekek. Az ikreknek azonban még sosem volt barátjuk, jól megvoltak egymással, így nem is próbáltak barátkozni Petivel, aki viszont a csúfolódás hatására teljesen visszahúzódott, és már azt is bántásnak vette, ami nem az volt. Olyan lett, mint egy kis tüskés sündisznó. Kevés szabadidejében sem csatlakozott a közös játékhoz, inkább elbújt a könyvtárban, ahol kedvére nézegethette a képeskönyveket és elfeledkezhetett az egész világról. Hétvégéken pedig meglátogatta a kedves fogadós nénit, aki mindig szeretettel és finomságokkal várta, sőt néha azt is megengedte, hogy ott aludjon a kis szobában, ahol utoljára együtt lehetett a család. Sajnos ezután még rosszabb volt visszamenni az iskolába.

Eszter néni nem nézhette tovább, hogy a vidám, magabiztos kis manógyerekből visszahúzódó, görnyedt kis árnyék váljon. Azt is tudta azonban, hogy nem elég, ha az ikrek lelkére beszél, mert azok pont a saját hiányosságaikat próbálták a csúfolódással takargatni. Féltek, hogy majd őket is csúfolják vidékiségükért, hát megelőzésképpen próbáltak erősebbnek látszani. Természetesen ezt így nem gondolták végig, de ha megfélemlíthették Petit, erősebbnek érezték magukat. Eszter néni tehát komoly tervet eszelt ki a helyzet megoldására, már csak a téli szünetet várta.

Szerencsére addig is történt valami jó.

Egy esős napon a látogatószobában a zenészmanó várt Petire.

– Eljöttem, ahogy ígértem, hogy megtanítsalak furulyázni – mosolygott a manógyerekre. A nevem Gyula bácsi, és minden héten eljövök majd, ha szeretnéd megismerni a hangok világát!