Manókalandok 16. – Varjúposta

varj1 
A téli szünet hamar elrepült. Peti nagyon jól érezte magát az ismerős családnál, még korcsolyázni is megtanult.

Három manógyerekkel játszhatott, élhette a városi család mindennapjait, tanulhatta az itteni szokásokat. Láthatta, hogy ez a család is sok mindenben hasonlít a sajátjához.
De köztük élve csak még jobban hiányoztak a szülei és Kati.
Sokszor elszaladt a fogadós nénihez csak azért, hogy megkérdezze, nem utazik-e valaki az ő vidékük felé. Szeretett volna legalább levelet küldeni az otthoniaknak.
– Jaj, Petikém, lassan bezárhatom a fogadót is, nem utazik ilyen télidőben senki! – siránkozott a termetes manóasszonyság. – Még a madarak is lepotyognak az ágról, olyan hideg van!
Madarak… Bárcsak itt lenne Bagoly Balázs! Még haza is röpíthetné! Hiszen a baglyok télen is vadásznak…
Hirtelen eszébe jutott, hogy a kis tónál, ahová korcsolyázni jártak, nagy csapat varjút látott. A varjak sem félnek a hidegtől, és szeretnek üzeneteket vinni. Talán megkérhetné valamelyiket!
Délután, korcsolyázás közben meg is próbált közeledni a varjakhoz, de azok mindig elrepültek előle, egyenesen a tóparti nagy szilfa tetejére, onnan károgtak a manógyerekre. Peti már majdnem föladta, de amikor harmadszor is feléjük indult, egy öreg varjú megvárta.
– Kááár, kááár, mit akarsz, kisfiú?
– Kérlek szépen… el tudnál vinni egy levelet a szüleimnek? – kérdezte bátortalanul.
– Káár, káár, elvinni éppen el tudom, de aztán mi lesz a fizetségem?
– Édesanyám ellát minden jóval, édesapám meleg fészket épít neked – próbált alkudozni Peti.
– Kevés ez ahhoz, hogy elhagyjam a várost és a csapatot! Kááár ennyiért elindulni!
Peti elfordult, ne lássa a varjú, hogy elsírja magát. Az öreg madár azonban sok manógyereket látott már…
– Na, írd csak meg azt a levelet, aztán majd meglátom – károgta, azzal a többiek után röpült.
Peti a szünet hátralévő két napján egyfolytában a levelet írta. Még nem ismert minden betűt, és a fogalmazással is meggyűlt a baja, de segített magán: amit nem tudott megírni, lerajzolta. Tudta, hogy otthon megértik.
A szünet utolsó délutánján hatalmasat korcsolyáztak, és Peti odaadta a levelet az öreg varjúnak, aki megígérte, hogy mihelyt kissé fölenged az idő, útnak indul.
Megerősödve, jókedvűen tért vissza az iskolába.
Hiányzott már a könyvtár és Gyula bácsi zeneórái, de még Eszter néni esti puszija is.
De nem hiányzott az ikrek piszkálódása, akik persze megint rákezdték.
Eszter néni alaposan megmosta a fejüket, és újra a lelkükre beszélt. Még büntetést is kaptak, egy hétig nekik kellett Peti cipőjét tisztítani, de ez sem használt.
Eszter néni napokig pusmogott Jenő bácsival, aztán Petit vette elő. A manógyerek már kezdett újra sündisznóállásba helyezkedni, lógatta az orrát, és egyre többet ült a könyvtárban.
– Te is tudod, hogy ez így nem mehet tovább – mondta Eszter néni. – Meg kell tanulnod megvédeni magad! Sem az iskola, sem az életed nem szólhat a félelemről!
Peti csüggedten bólogatott. De mit tehetne? Ha az ikrek rákezdték, csak állt védtelenül és kiszolgáltatottan, még visszavágni sem tudott.
– Hiszen igazuk van, tényleg nem tudok semmit…
– Az a legnagyobb baj, hogy ezt el is hiszed! Még ha így lenne is – de nem így van –, azért vagy itt, hogy tanulj. És ha nem is ismersz bizonyos dolgokat, attól még nem érsz kevesebbet náluk!
Peti csak bólogatott. Hitte is, nem is, amit hallott.
– Látom, hiába beszélek – mérgelődött Eszter néni. – Ezek szerint tudod, miért van két füled?!
Peti csak nézett csodálkozva.
– Hogy ami bemegy az egyiken, ki tudjon jönni a másikon… – mosolygott Eszter néni a megszeppent manógyerekre. – Így hallgass a csúfolódásra is! Holnaptól pedig minden este gyakorolni fogjuk, hogy is kell ezt csinálni! Építünk neked egy láthatatlan páncélt. És hogy te magad is meglásd a saját értékeidet, próbára teheted magad. A jövő héttől nagy versenyt hirdetünk, és nemcsak „városi” feladatok lesznek ám!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.