Az akadályverseny után szánkóbajnokság következett. Egyik éjszaka friss hó esett, és a közeli dombon Jenő bácsi kis zászlókkal kijelölte a kanyargós pályát.

– Nemcsak a gyorsaság a lényeg – mondta a gyerekeknek –, hanem az is, hogy a pályán maradjatok, és ne döntsétek ki a zászlókat!
Petinek ez is újdonság volt. Szánkózott már, de ők sík vidéken laktak, a szánkót az egérfogat húzta. Sorra döntögette ki a zászlócskákat, mégis nagyon élvezte a lesiklást. Arcába hópihék röppentek, fütyült a szél a füle mellett.
A bajnokságot Berci nyerte meg, és persze rögtön közölte Petivel, hogy ez a díj sokkal többet ér, mint egy ócska sünitorta.  
A szánkóbajnokságnál csak a hószobrászat volt jobb. Sorra készültek a szebbnél szebb hóállatok, hóházikók, csipkés tornyú hópaloták. A manólányok hótortákat „sütöttek”.
Peti egy varjút készített, mert nagyon várta már, hogy az öreg varjú visszatérjen az otthoni hírekkel. Gondolta, hogy a nagy hideg miatt nem mer útnak indulni, és reménykedett, hogy nem történt baja.
A kemény fagy hetek óta tartott.
Az iskolaudvaron jégpálya készült.
A manógyerekek nagyon örültek, annál is inkább, mert a tornaterem helyett kint lehettek a friss levegőn. Jenő bácsi még jéghokizni is megtanította őket, igaz, az ütőket partvisok helyettesítették, a labda pedig egy széndarab volt, de így is izgalmas mérkőzéseket játszhattak.
Egyik délelőtt is a szénlabdát kergették, és Petiék csapata vezetett, amikor Berci hirtelen keresztbe fordította a partvisnyelet Peti előtt. Peti már nem tudott megállni, és hatalmasat esett.  
Reccs…
A partvisnyél eltörött, de Peti nem ezt hallotta…
Ült a földön, és furcsán lógó karját bámulta. Próbálta megmozdítani, erre a világ hirtelen elsötétedett körülötte.
– Jól vagy? – hajolt fölé Karcsi aggodalmasan.
Peti csillagokat látott, izzadt és fázott egyszerre. Fogát összeszorította, nehogy elsírja magát, de két áruló, kövér könnycsepp így is kibuggyant a szeméből.
– Ez bizony eltörött – állapította meg Jenő bácsi, és elszalasztotta Karcsit a doktor néniért. – Ebcsont beforr, katonadolog – vigasztalta Petit. – Szerencsére nem nyílt törés, hamar rendbe jön, addig is lazsálhatsz az írásórákon!
Petit ez egyelőre nem nagyon vigasztalta, próbált lábra állni. A gyerekek körbevették, csak Berci oldalgott arrébb. Ezt azért nem akarta…
Jenő bácsi fölsegítette Petit.
– Támaszkodj rám nyugodtan – mondta –, valahogy be kellene jutnunk a betegszobába!
Közben megérkezett a doktor néni. Óvatosan megvizsgálta a manógyerek karját.
– Sajnos itt nem tudom a karodat begipszelni – mosolygott Petire. – Biztosan a lábad is fáj, de azért az nem törött el, gyere szépen. Kapsz finom gyógyteát is, hogy ne fájjon annyira!
A gipszelés izgalmas művelete után Peti jobban lett. Másnap már büszkén mutogatta a gipszet az osztályban, és megengedte, hogy a gyerekek színes tintával ráírják a nevüket.  
Eszter néni megint elővette az ikreket.
– Eddig nem akartalak megbüntetni titeket – nézett rájuk szigorúan –, de ami sok, az sok. A szándékos rosszindulatot már nem nézem el! Mától ti takarítjátok a szobátokat és a folyosót is, ebéd után pedig mosogattok a konyhán. Munka közben pedig gondolkodtok a jóvátételen!
– Én nem is csináltam semmit – morgott Marci.
– Így van, nem csináltál semmit, amit kellett volna. Nem segítettél semmit az új társadnak, csak piszkáltad és csúfoltad. Továbbá nem akadályoztad meg a testvéredet, hogy butaságot csináljon!
Az ikrek szégyenkezve elkullogtak.
Petinek ezek után főúri dolga volt.
Az öltözködésben Marci segített, a madáretetőt Berci töltögette. Marci ágyazott be minden reggel, Berci pakolta el a ruhákat…
Ibolya pedig a húst szeletelte Petinek.