Manókalandok 23. – A manóvár legendája

varazslo
A télűzés Manóvárosban olyan jól sikerült, hogy a hó olvadásnak indult. Már csak éjszakánként fagyott, napközben csurgott-csepegett minden. A bokrok alatt megjelentek az első hóvirágok. A ragyogó napsütésnek mindenki örült. A madarak tavaszi dalukat próbálgatták.

Peti karjáról lekerült a gipsz. Sajnos a jégpálya is elolvadt, az iskolaudvar sártengerré változott. A manógyerekek nem mehettek ki, nehogy elsüllyedjenek. Peti nagyon szomorú volt, mert alig várta, hogy újra korcsolyázhasson.
– Jövőre is lesz tél – vigasztalta Eszter néni. – Nemsokára pedig mehetünk kirándulni! Addig is nekiállunk a tavaszi nagytakarításnak. A heti versenyfeladat a takarítás lesz!
A gyerekek lelkesen szaladgáltak a seprűkkel, vödrökkel, rongyokkal. Nem volt menekvés a porcicáknak. Még a képeket is leszedték a falakról, és alaposan megtisztították őket.
Petinek az ablakmosás tetszett legjobban, mert itt látszott meg leginkább a jól végzett munka.
Az ablakokra bizony nagyon ráfért egy alapos csutakolás. A tavaszi napsütésben minden kis porszem, esőcsík meglátszott rajtuk. Öröm volt csillogóra tisztítani őket. Peti ablaka még a lányokénál is szebb lett! Meg is nyerte ezt a versenyszámot, jutalma egy kis hátizsák volt. Erről eszébe jutott Eszter néni ígérete.
– Hová megyünk kirándulni? – faggatta a vacsoránál.
– A tó túlsó partján, a hegyek között, a legmagasabb hegycsúcson áll egy vár. Biztosan te is láttad már. Ha a szél végre fölszárítja a sarat, nekivágunk! – válaszolta Eszter néni. – Vacsora után pedig elmesélem a vár történetét is!
Peti a téli szünetben, amikor a tóra jártak korcsolyázni, természetesen látta már a várat. A délutáni nap fényében fehéren ragyogott, alkonyatkor lilás ködbe veszett, rejtélyesen és titokzatosan omladozott a hegycsúcson. Peti sokszor tűnődött is, kik lakhattak benne. Egyszer Jenő bácsit is megkérdezte már, de ő csak azt felelte, tanulnak majd róla az iskolában.
A kismanók gyorsan végeztek az evéssel, és csillogó szemmel várták a mesét.
– Réges-régen, sok-sok évszázaddal ezelőtt a manók népét bölcs és jóságos királyok irányították – kezdte Eszter néni. – Egyszer azonban az egyik király nagyon beteg lett, és senki nem tudta meggyógyítani. Ekkor távoli országból egy varázsló érkezett. Természetesen manónak álcázta magát, senki nem tudta, hogy valójában gonosz varázsló. Meggyógyította a beteg királyt, de el is varázsolta.
Ettől kezdve a király mindenben csak rá hallgatott. Rábízta a fontos ügyeket is. Végül mindenben a gonosz varázsló döntött. Új törvényeket is hozott, és mezei pockokból erős hadsereget toborzott. A pockok örültek, hogy mindig van élelmük, így mindenben engedelmeskedtek a varázslónak, és rettegésben tartották a manók népét.
Mire a manók ráébredtek, mi történik, már nem volt segítség. A varázsló már annyira biztos volt a hatalmában, hogy nem is titkolta többé kilétét. A királyt elzavarta a várából. Aki ellenkezni merészelt, bezáratta.
Mindent, amit termeltek vagy gyűjtöttek, a várba kellett vinni, csak egészen kis részt tarthattak meg belőle. Hiába dolgoztak éjt nappallá téve, mindenük a gonosz varázslóhoz került. A raktárak kiürültek, senkinek nem volt már tartaléka. A nép fázott és éhezett, a szülők már a gyerekeiknek sem tudtak rendesen enni adni. A legrosszabb az volt, hogy sokan annyira elkeseredtek, hogy már nem is akartak dolgozni.
– Minek fáradozzunk? Úgyis elveszi mindenünket a varázsló!
Manóvárosra már rá sem lehetett ismerni. Az egykor csillogó, gyönyörű város már csak árnyéka volt önmagának. A boltok és műhelyek tönkrementek és bezártak, nem volt, aki vásároljon. A házak omladoztak, ha elromlott valami, senki nem javította meg. Az utcákat nem söpörték és locsolták, port, szemetet és faleveleket kergetett a szél.     
Az ünnepségeket és a vásárokat sem tartották meg. Mindenki elbújt a házikójába, nem volt erejük barátkozni, ünnepelni sem. Ólmos reménytelenség lett úrrá rajtuk. Nem láttak kiutat, nem remélhettek segítséget sehonnan…
– Hát senki nem segíthetett rajtuk? – kiáltott föl könnyes szemmel egy kis manólány.
– Ahol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség – mosolygott Eszter néni. – De ezt már csak holnap mesélem el, most futás aludni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.