Nemrégiben XVI. Benedek pápa nyilatkozott az óvszerhasználattal kapcsolatban. A sajtó rögtön felkapta a hírt: bizonyos esetekben az egyház szemében elfogadható a védekezésnek ez a módja.

Bár igazából semmi sem változott. A pápa csupán nyilvánvalóvá tette, hogy az egyház tanításának része „a két rossz közül a kisebbet válasszuk” elv. Az AIDS-vírussal fertőződés rosszabb, mint az óvszerhasználat. Az anya biztos halála rosszabb, mint az abortusz. A válás rosszabb, mint a természetes családtervezésen kívüli, embrió életét nem fenyegető fogamzásgátló eszközök használata.

Családkonzultációs üléseket vezetve felmerül a kérdés: nálunk, keresztényeknél létezik vajon a házasfelek elhidegülése, válása? Igen, létezik. II. János Pál „A test teológiája” című művében hangsúlyozza a szexualitás fontosságát a házasfelek között. Ugyanakkor az egyház a természetes családtervezésen kívül nem támogat semmilyen védekezési formát. Azok, akik a természetes családtervezést tanítják, vagy propagálják, állítják, mennyire hatékony. A tapasztalat azonban nem erről tanúskodik. Számtalan nő esett már akarata ellenére teherbe e módszer alkalmazása közben.

Az igazi kérdés az, vajon a házastársak minden egyes együttlétének nyitva kell-e állnia Isten teremtő szándéka előtt, vagy elég, ha a házasság egésze nyitott a gyermek befogadására. Nincs jó hírem. Világszerte neves teológusok sem tudnak egyezségre jutni e kérdésben. Ráadásul itt a Katolikus Egyház önmagával is ellentmondásba keveredik. Ugyanis, ha minden egyes szexuális aktusnak nyitva kell állnia a fogantatás számára, akkor semmilyen védekezési formát sem szabadna engedni. Ha viszont a házasságnak magának kell befogadónak lennie, akkor a házastársakra lenne jó bízni, miként védekeznek.

Katolikus atyákkal beszélgetve (30 évestől 70 évesig) hasonló reakciókkal találkozhatunk. Egyfajta józan távolságtartás jellemzi a papok kommunikációját e kérdéssel kapcsolatban. Nekem eddig annak az atyának a hozzáállása tetszett a legjobban, aki a következőt mondta egy gyónó férfinak: ”Olyan, mintha azt kérdezné tőlem, aki soha életében nem evett még dobostortát, hogy lehetséges-e dobostorta nélkül élni. Hogy bűn-e szeretni a dobostortát? Bizonyára nem.” Papjaink visszafogott bölcsessége azonban ebben a kérdésben nem segít ki bennünket. Egyetlen atyától sem hallottam, még áttételesen, más testvéreinken keresztül sem, hogy a házastársak lelkiismeretére lenne bízva a gyermekvállalás. Miért nem? Hiszen magas rangú teológusok képviselték már ezt a nézetet. Igaz, pápáink nem módosították a hagyományos nézetet, vagyis a természetes családtervezés, mint egyetlen lehetséges védekezési forma létjogosultságát. A papok bizonytalansága mintha az egyház bizonytalanságát tükrözné.

Mindannyian mások vagyunk abban a tekintetben, hogy mennyire érezzük fontosnak házasságunkban a szexualitás, a testi érintkezés szerepét. Különböző mértékben rendelkezünk azokkal a szülői, gyermeknevelési kompetenciákkal, valamint anyagi lehetőségekkel, amelyek esetleg négy-öt, vagy ennél is több gyermek felneveléséhez szükségesek. Csodálatosak az önmagukat mindenestül Istennek szentelő, egymást Istenben szerető szinte szent házaspárok példái. Tiszteletreméltóak az egész életükben gyermekeiknek élő nagycsaládosok.

De létezhetnek más hivatások is, amelyek nem zárják ki a családot, a gyermeknevelést, ugyanakkor képtelenség egy bizonyos gyermekszám felett művelni őket.

Másrészt testi adottságaink is határt szabhatnak. Az anya és a születendő magzat fizikai veszélyeztetése nem várható el krónikus betegségek, műtétek utáni állapotok, vagy más egészségügyi problémák esetén.

Lényeges tényező a nő kora is. Bár keresztényként elfogadjuk azt a gyermeket, akit Isten rendel számunkra, mi sem szeretjük a kockázatot, amit a nők magasabb életkora jelent a magzat egészségére és a várandósság valamint a szülés lefolyására nézve.

Végül ne feledkezzünk meg a lelki tényezőkről sem. Van, aki egyszerűen nem képes egy adott helyzetben, adott lelki állapotban újabb gyermeket vállalni. A házasság egészséges fenntartásához azonban elengedhetetlen az egészséges testiség a felek között.

Valóban, az egyház felfogásának változásával, talán nálunk sem születnének meg a negyedik-ötödik gyerekek. És, igen, amikor már megszületik egy nem kívánt terhességből származó gyermek, a keresztény családok képesek szeretni, és elfogadni őt. De nagyon kemény megpróbáltatásokon mennek keresztül azok a családok, akik sem anyagilag, sem lelkileg nincsenek felkészülve egy következő csecsemőre a pici, a kicsi és esetleg egy-két nagyobbacska mellé. Ráadásul ez a probléma azokat a híveket érinti elsősorban, akik számára az egyház javaslatai mérvadóak, és igyekeznek minden erejükkel Istennek tetsző életet élni.

Nincsen válaszunk a kérdésünkre, csak gondolkodhatunk rajta. Viszont, szintén papok tapasztalata alapján, a magyar katolikus hívek jelentős része a házasfelekre tartozó lelkiismereti kérdésnek tekinti a családtervezést, és nem tartják magukat az egyház útmutatásaihoz.

Hogyan lehetne rendet teremteni ezzel a problémával kapcsolatban? A kérdésfelvetés a miénk, a többi a teológusok dolga.