Egyetlen percre sem tágítottunk mellőlük. Elbűvöltek bennünket. Három pettyes-tarka, egy fekete, egy hófehér, és egy cirmos szőrpamacs.

Egész álló nap a színben játszottunk, figyeltük, amint az anyjuk végignyalja őket, ahogy szopnak, láttuk, amikor kinyílik csodálatos távlatokat idéző, mélykék szemük. Aztán egy reggel nem találtuk a kosarukat. „Papa kivitte őket a határba. Nem kell ide ennyi macska.”

Szerettem az őrölt takarmány illatát. Mindegyik ládában másféle, minden jószágnak pontosan, ami dukál. A kiskacsákat a dara mellett vágott csalánnal etettük. Mindig irigyeltem unokanővéremet, aki a nagykéssel felaprózhatta a zöldet. A pelyhes, aranysárga gombolyagok mókásan kapkodták lapát csőrükkel a finom falatokat. A csirkék itatója volt a kedvencem. Körkörös alakban lyukak tették lehetővé a madarak számára szomjuk csillapítását. És a malacok. Mindig volt egy satnya, amit a többiek eltúrtak a kocától. Ő a mi malacunk lett, cumisüvegből itattuk, mindenhová követett bennünket, a konyhába is utánunk jöhetett.

Az ősz közeledtével egyszer láttam, amint a Mama hosszú fakanalat nyom az addigra kifejlődött kacsa gigájába. Kihúzza, beleszór valamennyi kukoricadarát, majd ismét lenyomja a torkán. Kacsatömés. Apám születésnapjára sült készül belőle. Máskor a Mama hirtelen elkapott egy csirkét a baromfiudvarban hátrafeszítette a nyakát. Csak egy villanás, és már spriccelt is a vér a tányérba. Közben a csirke rugkapált, furcsa hangokat hallatva még egy-két percig. Hajnali disznóölések, amikor anyám a szomszéd faluba vitt bennünket aludni, hogy ne halljuk régi malacunk keserves visítását. Sokáig úgy aludtam el, hogy mindkét kezemmel szorítottam a nyakam.

Világok arca Baraka. Bojler csirkék. Évekig tartó vegetarianizmus. „Jaj, édes kislányom, legalább a Mama finom falusi csirkéjéből egyél egy falatot. Azok egész életükben boldogan kapirgálnak a baromfiudvarban.”

Hatéves lehettem azon a Karácsonyon. Hatalmas ponty úszkált a fürdőkádban. Kezünkkel megérintettük tátogó száját, nevettünk. Reginának neveztük el a húgommal. Másnap reggel már a fazékban rotyogott halászlének. Sohasem felejtem el apám tekintetét, amikor üvölteni kezdtem: „Gyilkos vagy! Megölted Reginát!”

Évekkel később elkísértem apámat horgászni. Jó kapás volt. Néztem a szákban ficánkoló, kijáratot kereső halakat. „Apa, engedjük el őket.” „Meg vagy te bolondulva, lányom?” „Talán jóvá tehetjük. Tudod, Reginát.”

Ma már eszem csirkét is, halat is. Amíg lehetett, legszívesebben a nagyanyám nevelte falusi csirkét, amíg tehettem, az apám fogta balatoni süllőt. Férjem szerint a tisztességesen tartott állat sorsának betetőzése az, hogy az ember túlélését szolgálja.

„Nézze, Réka. Kisebb rendellenességet találtunk az UH vizsgálaton. Érdemes lenne tovább kutakodnunk. Tudom, nem kívánja a magzat életére veszélyes szűréseket, de egészen biztos abban, hogy világra hozna egy beteg gyereket?”

Világra hozni, vagy halálra szülni. Művi abortusz: modern Taigetosz. Gyenge vagyok és bűnös. Nem akarok beteg gyereket. Talán sosem lennék képes elfogadni olyannak, amilyen. Talán azt kívánnám, bár sosem született volna meg. Az anyám belehalna. A húgom sosem vállalna gyereket. Talán a házasságunk is rámenne. A gyerekek megbélyegezve éreznék magukat. Nem, én ezt nem tudom vállalni. De, tudja…

„…doktor úr, a macskámat sem ütném agyon.”